Belopolszkijnak már nem volt ideje válaszolni.

 Vakító fény árasztotta el az erdőt. Magasan a fejük fölött, az eddig láthatatlan ágak és levelek hófehér lánggal gyulladtak ki. Minden fűszál, minden bokorág jól láthatóvá vált. A törzsek vörös fénye eltűnt ebben a káprázatos ragyogásban. Ugyanakkor borzalmas erejű dördülés hallatszott, mintha az erdő minden fája kettétört volna.

 Majd megsiketültek, és ösztönösen eltakarták arcukat. De az utolsó pillanatban még látták, hogy a fölöttük ívelő fénykupola szinte pillanatok alatt egyetlen tűzoszlopban egyesül, és a gép fedelére zuhan.

 Behunyt szemük előtt, a terepjáró belsejében valami elviselhetetlen erejű fény gyulladt ki, s keresztültört szemhéjukon. Hangos reccsenés hallatszott, amelyet elnyomott egy még furcsább dörrenés.

 A professzor erős ózonszagot érzett, mielőtt eszméletét veszítette volna.

 Kétségbeesett agyán csupán egyetlen gondolat villant keresztül:

— „Az antenna!…”

 Belopolszkij félig felállt, görcsösen összerándult, mintha egyensúlyát próbálná megtartani, s elterült a kocsi padlóiéin, Balangyin teste ráesett…

A ragyogó boltozat még élénkebbé, még vakítóbbá vált.

De ők már nem látták. Nem láttak, nem hallottak már semmit sem…

 S mintha csak a földi jövevények felett aratott győzelmüket ünnepelnék, egyre diadalmasabbá váltak a dördülések. A lombkupolán keresztül élénk színű villámok hatoltak az erdő sűrűjébe, s „fémpatakocskákként” folytak végig a fák törzsén. Az erdei óriások vörös fénye hol kialudt, hol újra kigyulladt.

Távoli, egyre erősödő zúgás hallatszott.

 A Vénusz féktelen felhőszakadása közeledett ahhoz a helyhez, ahol az elpusztított, elégett antennájú terepjáró vesztegelt.

 

 

A TÓ PARTJÁN

 

Ez a vihar volt a legrövidebb és a legszörnyűbb az összes eddigi közül, amelyet az űrhajósok a Vénuszon átvészeltek.

 Voltak percek, amikor kételkedtek abban, hogy az űrhajó teste kibírja a szakadatlan villámesőt és a vízáradat szörnyű erejét.

Az űrhajó egész teste remegett.

 Odakint a levegő sűrű elektromos tengerré változott. A fő vezérlőpult műszerei, amelyek kapcsolatot tartottak a külvilággal, pillanatok alatt elromlottak. Az űrhajó „megvakult” és „megsüketült”. Szerencsére Toporkovnak sikerült idejében leszerelni a külső antennát. Megvolt hát a reményük, hogy a rádiókapcsolatot helyre tudják majd állítani.

 A KSZ3 utasai erősen megkapaszkodtak a legelső, kezük ügyébe kerülő tárgyba, és némán várták e káosz végét. Az egész tizenkét perc alatt, míg a viharfront tombolt, egyetlenegyszer sem gondolt senki magára, arra, hogy mi vár rá, ha az űrhajó felborult. Minden gondolatuk az erdőben levő társaiknál járt.

 Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek és a percek. Az óriási űrhajó remegett és himbálózott. Már azt kezdték hinni, hogy a viharnak sohasem lesz vége.

Később persze furcsállották, hogy a rövid tizenkét percet hosszú óráknak érezték, pedig bizony így volt.

 Alighogy a viharfront a Vénuszra jellemző hirtelenséggel tovaszáguldott, az űrhajó valamennyi helyiségében felhangzott Melnyikov kemény, nyugodt hangja. A parancsnok helyettese állandóan a vezérlőpultnál tartózkodott, készen arra, hogy bármely pillanatban a levegőbe emelkedjen az űrhajóval, ha a „földön” való tartózkodás túlságosan veszélyessé válik.

— Azonnal átvizsgálni a rádiófülke, az obszervatórium és a tat helyiségeinek műszereit és készülékeit. Jelentést kérek állapotukról. Knyázev és Vtorov elvtársak készítsék elő a második terepjárót, s álljanak készen, hogy szükség esetén az első segítségére indulhassanak. Andrejev doktor lesz a mentőexpedíció vezetője. Igor Dmitrijevics, tegyen meg mindent, hogy mielőbb helyreálljon a kapcsolat Belopolszkíjjal és Balangyinnal. Én itt leszek a vezérlőpultnál. Azt az időt, mely alatt végrehajtották utasításait, Melnyikov az űrhajó vizsgálatával töltötte. Azt már tudta, hogy a központi képernyő elromlott, de vajon milyen állapotban van a többi?…

 Egymás után nyomkodta le az ellenőrző gombokat. Figyelmesen „olvasta” a válaszokat, amelyeket a vezérlőpulton levő lámpák és az öníró készülék szalagjai „jelentettek”.

 Az űrhajó teste, a lökhárítók és a szárnygépezetek rendben voltak. A kihúzható antenna is épségben maradt. Valamennyi hallókészülék, a kinti képernyők és a rádióreflektorok elromlottak.

 Ez kellemetlen volt, de egyáltalán nem veszélyes. Zajcev és Toporkov egy-két „nap” alatt kijavítja valamennyit.

 Melnyikov teljesen nyugodtnak látszott. Bizony, most csak Olga, a felesége ismerné fel igazi lelki állapotát, mégpedig beesett szeméről és hangsúlyozottan lassú mozdulatairól. Még Pajcsadze sem vett észre rajta semmit sem, amikor belépett a vezérlőpult helyiségébe, hogy jelentést legyen a csillagászati műszerek kijavításáról.

— Engedélyt kérek, hogy Andrejev helyett én induljak — mondta. — Aggódom Konsztantyin Jevgenyevics miatt.

— Nem adhatok rá engedélyt — felelte Melnyikov.

Majd rövid hallgatás után lejjebb eresztve hangját, így folytatta: — Minden megtörténhet. Az űrhajó nem maradhat sem parancsnok, sem csillagász nélkül. Hisz nincs többé velünk Leonyid Nyikolájevics.

 Pajcsadze összerezzent, amikor Melnyikov az elpusztult Orlovot említette. Figyelmesen nézett társa arcára.

— Gondolod?…

Melnyikov elfordult.

— Andrejev orvos — mondta aztán —, te meg nem vagy az. Lehet, hogy Belopolszkijék megsebesültek.

 Kis idő múlva Toporkov jelentette, hogy a rádióállomásnak semmi baja.

 Az űrhajó valamennyi utasa, Toporkov, Zajcev és Knyázev kivételével, egymás után lépett a vezérlőpult helyiségébe. Andrejev jelentette, hogy a terepjáró készen áll a kijárati kamrában.

— Melyiket vitték ki?

— A közepest, az ötszemélyest.

— Helyes, Belopolszkij gépe megsérülhetett.

 Minden szem az elektrobarométer mutatójára szegeződött. Az most a szokásostól eltérően, sokáig nem ugrott a nullára.

Bebizonyosodott, hogy az elvonult vihar más volt, mint az eddigiek.

Tíz perc telt el. Zajcev és Knyázev lépett a fülkébe.

— Tizenkét motorunk elromlott — jelentette szokatlanul száraz hangon az űrhajó főmérnöke Melnyikovnak. — Hármat ki lehet javítani. Kilenc nem fog többé működni.

— Mi okozhatta vajon? — kérdezte Melnyikov, egy pillanatra kizökkenve nyugalmából.

— A tathelyiségek nagyon megszenvedték a vihart. Alighanem több hatalmas villám csapott be oda, hiszen ott minden csupa fém — tette hozzá mintegy magyarázatképpen Zajeev.

— Vajon azt jelenti-e ez, hogy örökre a Vénuszon kell maradnunk? — kérdezte Melnyikov, lassan ejtve ki a szavakat.

Mindnyájan remegve várták a választ.

— El tudunk repülni a Vénuszról — felelte Konsztantyin Vasziljevics. — A kérdés csak az, hogy milyen lesz a felgyorsulás és a végsebesség.

 Felgyulladt a képernyő, s a rajta megjelenő Toporkov jelentette, hogy Belopolszkij nem felel a hívásra.

— Az ionizálás?

— Három perccel ezelőtt teljesen megszűnt.

Melnyikov Andrejevhez fordult.

— Induljon, Sztyepán Arkagyevics!

Az orvos Knyázev és Vtorov kíséretében sietve távozott.

— Szóval — mondta Melnyikov — hét motorunk van tizenhat helyett.

— Igen, csak hét.

— És mégis azt állítja, hogy az űrhajó felszállhat a Vénuszról?

— Felszállhat. De…

— Tudom — vágott közbe Melnyikov. — Ezt már mondta egyszer. — Egy pillanatig gondolkozott. — Megkérem magát és Arszén Georgijevicset, hogy azonnal fogjanak hozzá a számításokhoz. Mennyi lesz a felgyorsulás és a végsebesség, mennyi idő szükséges az űrhajónak ahhoz, hogy átrepüljön a Földre, mikor kell felszállnunk? Mindezt mielőbb tudnom kell…

 

 Alekszander Knyázev teljes sebességgel vezette a terepjárót a zuhogókhoz. Mind a hárman tudták, hogy Belopolszkij és Balangyin valahol a gerendarakások mellett hatoltak be az erdőbe. A fiatal gépészmérnök meg volt róla győződve, hogy könnyen rátalál az irtásra, de egy gondolat nyugtalanította: elég széles lesz-e az út gépüknek, amely sokkal nagyobb, mint az első. A Földön ez a kérdés nem aggasztaná. A terepjáró, mint egy hatalmas erejű tank, keresztültör bármilyen erdőn, de a Vénuszon, ezek között az óriásfák között valószínűleg nem képes erre.

 Amikor elérték a legközelebbi gerendarakást, egy másodpercre sem álltak meg, hanem befordultak az erdőbe.

 Egyikük sem fordított figyelmet a rejtélyes gerendarakásokra, a folyón úszó hatalmas tömegű fatörzsekre, amelyek a nem kevésbé rejtélyes zuhogóknál összetorlódtak. Mindaz, ami korábban annyira érdekelte őket, most mintha nem is létezett volna. Minden gondolatuk arra irányult, hogy minél előbb rátaláljanak társaikra, és meggyőződjenek róla, hogy élnek, és nem tett bennük kárt a borzalmas erejű vihar.

 Andrejev minduntalan a táskájára nézett, s azon töprengett, mindent elhozott-e magával, amire esetleg szüksége lehet.

 Az irtást nyomban felfedezték, amint a terepjáró az erdőhöz ért. Knyázev habozás nélkül, bátran rákanyarodott. Az út elég szélesnek bizonyult, de óvatosságból óránkénti tíz kilométerre csökkentette a sebességet.

 A sűrű fűvel borított parton semmiféle nyomot sem fedeztek fel. Ez nem csoda: a nyomokat elmosta a zápor. Ám az erdőben sem volt nyom.

 Az irtás egyenes vonalként futott a messzeségbe. A fényszóró sugara jó messzire bevilágította. A teljesen fű nélküli, sötétbarna színű „földön” egy csepp nedvesség sem látszott, amit igen furcsállottak, mivel a zápor csak az előbb ért véget. A talaj száraz volt.

 Andrejev megkérte Toporkovot, hívja mikrofonhoz Melnyikovot, hogy megtanácskozza vele a dolgot. A parancsnokhelyettes épp az imént ment ki a fülkéből. S míg visszatért, a terepjáró jókora távolságot tett meg.

— Biztosak afelől, hogy az út a tóhoz vezet? — kérdezte Melnyikov, miután meghallgatta Andrejev kételyeit.

— Minden valószínűség szerint oda vezet. Láttuk a gerendákat.

 Útközben láttak legallyazott fatörzseket, ugyanolyanokat, mint a parti farakásokban. Az irtás szélén hevertek körülbelül egyforma távolságra egymástól, és nyilván nem véletlenül kerültek oda.

— Milyen messzire hatoltak be az erdőbe?

— Körülbelül ötszáz méterre.

— Akkor nincs értelme, hogy visszaforduljanak. Ha a tó partján nem találják a terepjárót, akkor keressék meg a másik irtást.

— Rendben van.

Egyre növekvő nyugtalansága Knyázevet arra kényszerítette, hogy növelje a sebességet. Az út bámulatosán egyenes volt. Olyan, mintha odalent a Földön valamelyik park fasora lenne. Egész idő alatt csupán két kisebb kanyarral találkoztak.

 Mereven figyeltek előre, s igyekeztek valami parányi nyomfélét felfedezni vagy valami olyat találni, ami arra mutatna, hogy terepjáró járt erre. De semmit sem találtak.

 Mindhármukban nőttön-nőtt a meggyőződés, hogy rossz nyomon járnak. Ha nincs Melnyikov tanácsa, amit ők parancsnak vettek, a terepjáró valószínűleg visszafordult volna…

 

 Ha a KSZ3 utasai közül valaki a vihar alatt az erdő fölé került volna, furcsa, földi szempontból teljesen megmagyarázhatatlan képet látott volna. De senki sem látta, és így a Vénusz újabb titka felderítetlen maradt.

 A nézőnek felülről első pillantásra az lett volna a benyomása, hogy az erdő a Föld nővérén semmiben sem különbözik a földi erdőtől, eltekintve színétől és óriási magasságától. De a gondos megfigyelő hamarosan észrevette volna a lényeges sajátosságokat.

 Mindenekelőtt az tűnt volna a szemébe, hogy az erdő minden fája tökéletesen egyforma, és valóban semmiben sem különbözik egymástól. Ez a Földön lehetetlen. Aztán észrevette volna, hogy a fák csúcsai egyenlő magasságban végződnek, mintha egy óriás kertész ollóval lenyírta volna őket.

 A még gondosabb megfigyelő azt is észrevette volna, hogy az ágak és levelek nem felülről lefelé sűrűsödnek és növekszik nagyságuk, mint a földi fáknál, hanem fordítva: lentről felfelé. Ha a levelekre különös figyelmet fordított volna, megállapíthatná, hogy több méter hosszúak, s hogy formájuk furcsa: minden levél csőként csavarodik össze.

Az erdőtömeg tömör „tetején” egyetlen rést sem talált volna, sem „szellőzőnyílást”, amelyen beláthatni. Az erdő föl9tt tartózkodva el sem tudta volna képzelni az ember, mi rejtőzködik odalent, milyen ez az erdő belül. Az áthatolhatatlan ágkupola megbízhatóan rejtett el mindent a kíváncsi tekintet elől.

 A Vénusz erdeje felülről egy hatalmas, narancssárga-vörös színű, szinte örök nyugalomba dermedt, mozdulatlan mezőnek látszik.

 De íme, a viharfront sötét fala közeledik. És a kép nyomban megváltozik. Minél közelebb ér a vihar, annál szembetűnőbbé válik a mozgás. Először alig lehet észrevenni, majd gyorsan erősödik. A csőként összecsavarodott levelek eleinte lassan, majd egyre gyorsabban kezdenek kigöngyölődni, egész felületüket kitárva a zápornak. A megfigyelő azt hinné, hogy harcolnak egymás ellen, igyekeznek lehetőleg minél nagyobb szabad helyet elvenni egymástól. Minden levél, miután kicsavarodott, a szomszédjára igyekszik feküdni.

 Az erdő képe rövidesen a felismerhetetlenségig megváltozik. Most már egyáltalán nem hasonlít a földi erdőre. Sima, ragyogó felülete minden oldalra szétterül, s felülről hatalmas színes parkettre hasonlít.

 Ha Belopolszkij vagy Balangyin volna ez a megfigyelő, nekik minden bizonnyal feltűnne, hogy a színpompás tűzijáték, amelyet odalent láttak, felülről egyáltalán nem látszik. A teljes szélességükben kicsavarodó levelek maguk alá rejtik.

 A zápor hatalmas fala rázúdul az erdőre, s most a megfigyelő valami érthetetlen dolgot lát.

 A KSZ3 csak nagy nehezen bírta ki a vízáradat nyomását; Melnyikov repülőgépének szárnyai letörtek, de a fák leveleinek puha anyaga könnyedén viseli el a borzalmas erejű víznyomást. Néhány másodperc múlva a narancssárga-vörös színű „parkett” eltűnik. Helyén háborgó tenger keletkezik, amely tajtékzó vízesésként zúdul a folyó és az erdei tó partjára.

 Aki látná ezt a képet, nyomban rájönne, hogy az egész vízáradatot az erdőkupola tartja fel, hogy a zápor nem képes áttörni rajta, a víz nem ömlik le a fák gyökereihez. Ezek a fák vagy fentről, a leveleken keresztül jutottak nedvességhez, vagy valahonnan a talaj mélyéből szívták magukba.

 

Az erdei irtás száraz talajának rejtélye nem volna rejtély többé, ha az űrhajó valamelyik utasa láthatná ezt a képet.

De az űrhajósok nem látták, és nem is láthatták…

Először Belopolszkij tért magához.

 Amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott: körülötte ködben úszott minden. Néhány percig mozdulatlanul feküdt, s azon töprengett, vajon hol van, és mi történt vele. Feje kibírhatatlanul fájt. Aztán érezni kezdte magán Balangyin súlyát. Erős ózon- és égésszagot érzett.

 Jobb keze szabadon volt. Belopolszkij szinte öntudatlanul nyúlt a légtömlő csapjához, és kicsavarta.

 Az oxigén sugár nyomban kitisztította az agyát. Néhányszor mélyen leszívta az éltető gázt, aztán elzárta a csapot.

 Óvatosan kihúzta magát Balangyin teste alól. A professzor nyilván még mindig nem tért magához. De Belopolszkij már teljesen magánál volt. Eszébe jutott a vihar kezdetén látott kép, a tűzoszlop, amely a terepjáróra zúdult. Nyugtalanul tapogatta körül a villanykapcsoló-táblát, így, tapintásra, épnek látszott. Lenyomta a kapcsolót, és óriási megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a lámpák, az akkumulátorok és a vezetékek nem sérültek meg. Élénk fény öntötte el a terepjáró fülkéjét.

 Elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a rádióberendezésre, hogy mindent megértsen. Az egy tokba bújtatott adó- és vevőkészülék összeégett, és részben megolvadt, formátlan fémmasszává változott. Kiderült, hogy az antennába, amelyet elfelejtettek bevonni, villám csapott. Más kár talán nem is történt.

 „Megbocsáthatatlan figyelmetlenség! — gondolta az akadémikus. — Csoda, hogy életben maradtunk.”

 A következő pillanatban azonban rádöbbent, hogy ezt egyelőre csak egyes szám első személyben mondhatja. Társa eszméletlenül feküdt a fülke padlóján.

 Balangyin közelebb volt a rádióhoz, ennélfogva komolyabb baj érhette. Belopolszkij gyors, de óvatos mozdulatokkal hátára fordította a professzort.

 Halottsápadt arc, beesett szem, elkékült ajkak. Csak nem halt meg?

 A rádióösszeköttetés megszűnt. Nem tudja felhívni az űrhajót, nem tud tanácsot kérni az orvostól. Személyi rádiójuk nem volt velük.

 Belopolszkij azt tette, ami először eszébe jutott. Kigombolta társa űrruhájának gallérját, és az oxigénpalack tömlőjének végét Balangyin szájába dugta, aztán kinyitotta a csapot. Majd elővett a mentőtáskából egy üveget, és néhány csepp alkoholt töltött a félig nyitott ajkak közé.

 Ezt az egyszerű módszert teljes siker koronázta. Először eltűnt az ajkak kék színe, majd Balangyin arca erősen kipirult. Egy perc múlva kinyitotta a szemét, és felnyögött.

— Fáj valamije?

— A fejem és… a lábam.

 Belopolszkij megnézte a professzor lábát, és összerezzent. Űrnadrágjának szárai térdtől bokáig teljesen elégtek. Feketére égett lábszárait hatalmas hólyagok borították.

 Az akadémikus igyekezett leplezni elszörnyedését, s a lehető legnyugodtabb hangon így szólt:

— Mindjárt bekötözöm. Súlyos égés.

 Tudta, mit kell tenni ilyen esetben. Az elsősegélynyújtás módszereit jól ismerte valamennyi űrhajós. A terepjáróban kéznél volt a kis, hordozható patika.

 Gyorsan levagdosta a professzor lábáról a nadrágmaradványokat, és pikrinkötést tett az összeégett lábakra. Aztán segített társának beülni a székbe.

— Most jobban érzi magát?

— Nagyon fáj — felelte Balangyin. — De az nem számít! Az űrhajón majd gyorsan meggyógyítanak.

Belopolszkij elfoglalta helyét.

— Rosszabbul is végződhetett volna — mondta komoran —, csoda, hogy életben maradtunk.

— Az én bűnöm. — A professzor már észrevette az összeégett rádióállomást. — Gondolnom kellett volna az antennára.

— Most már késő okolni bárkit is. Minél gyorsabban ki kell jutnunk az erdőből.

 Belopolszkij az órájára pillantott, és csodálkozva állapította meg, hogy alig tizenöt percig voltak eszméletlenül. Az időt, amikor világítani kezdtek a fák, megjegyezte.

 Eloltotta a belső fényt, meggyújtotta a fényszórókat, és várta, hogy megpillantja a vízzel elöntött irtást. Ám az éppen olyan száraz volt, mint a vihar előtt.

— Furcsa! — mondta. — A talaj ilyen gyorsan beinná a vizet? Alig öt perce ért véget a zápor.

— Az is lehet, hogy még meg sem kezdődött.

— Akkor miért nem halljuk az égzengést, miért nem látjuk a villámlást, és miért nem világítanak a fák?! Nem, nem, a vihar elmúlt. Ez nyilvánvaló. És nagyon rövid volt.

— Emlékszem, hogy Melnyikov hatalmas erejű viharfrontról beszélt.

— Igen, de én viszont jól emlékszem, mennyi volt az idő, amikor elkezdődött.

Balangyin fájdalomtól eltorzult arccal vállat vont.

— Nincs vége a rejtélyeknek — mondta. — Egyiket követi a másik.

 Belopolszkij bekapcsolta a motort, amely hangtalanul és egyenletesen működni kezdett. Csak a műszerekről lehetett megállapítani, hogy a terepjáró hatalmas motorja nem áll, hanem dolgozik. A gép belsejében a legcsekélyebb remegés sem volt érezhető.

 Az utat két oldalról szegélyező bozót látszólag törékenynek tűnt. Senkinek sem jutott volna eszébe, hogy komoly ellenállást tanúsíthatna az acélhernyótalpakkal szemben. Ez azonban ismételten csak azt bizonyította, hogy a földiek mennyire figyelmen kívül hagyták a másik bolygó természetét. A „törékeny” növény legyőzhetetlennek bizonyult. A gép súlyától rugalmasan összetömörült, és egy lépést sem engedte tovább. A hernyótalpak egy helyben forogtak.

 Belopolszkij néhány hasztalan próbálkozás után látta, hogy nem tud visszafordulni. Csupán egyetlen út marad, végigmenni az irtáson, amely a közelben levő tó partjához vezet. Csak ott, a parton tud megfordulni. Hátramenettel kikecmeregni az erdőből a keskeny irtáson nagyon nagy időveszteséget jelentett volna, holott nekik sietniük kell. Balangyint minél előbb az űrhajóra kell szállítani.

 A terepjáró újból elindult. Az út ugyanúgy kanyargott jobbra-balra, mint eddig. Emiatt Belopolszkij nem növelhette a sebességet, a gép csigalassúsággal haladt előre.

 — Sehogy sem tudom megérteni — szólalt meg váratlanul Balangyin —, hogyan tudják a Vénusz-lakók itt átcipelni a hosszú gerendákat? Hacsak nem függőlegesen tartják őket.

— Talán valóban úgy viszik.

— Az űrhajón el sem tudják képzelni, mi történt velünk. Valószínű, hogy Melnyikov utánunk küldi a másik terepjárót.

— Ezen kívül nincs még egy olyan gépünk, amely képes végigmenni ezen az irtáson — felelte Belopolszkij. — Nagyon keskeny az út.

 Egészen váratlanul, közvetlen közelükben vízsáv csillant fel. Még egy kisebb kanyar, és a terepjáró kiért egy tisztásra. Előttük terült el útjuk célja: az erdei tó sima víztükre.

 Ezen a helyen a sűrű, sárga fűvel borított part szélessége alig érte el a harminc métert. A parti sáv kelet felé szélesedett. Közvetlen közelükben újra megpillantották a rejtélyes gerendarakásokat. A négy rakás teljesen egyforma széles és magas volt. Némán tanúsították, hogy ismeretlen gazdáik jól ismerik a hosszmértékeket. Lehetetlen véletlenül ennyi fatörzset ilyen pontosan összerakni.

 Bármennyire sietett is Belopolszkij, önkéntelenül megállította a gépet. Valahol itt kell lenniük a bolygó értelmes lakóinak. Innen indultak éjjelente a folyóhoz, hogy elszállítsák a gerendákat az ismeretlen célra…

 Néhány percig némán nézték a tavat. Várták, nem jelenik-e meg hirtelen valamelyik Vénusz-lakó.

— Visszafordulunk — mondta határozottan Belopolszkij.

Annyira elmerültek a tó nézésében, és a várakozás annyira lekötötte figyelmüket, hogy teljesen megfeledkeztek a Vénusz bolygó alattomosságáról. Belopolszkij alig nyúlt az indítókar után, amikor sűrű sötétség koromfekete éjszakává változtatta az esti homályt. Észrevétlenül érkezett vihar csapott le a gépre.

 A terepjáró a tisztás szélén vesztegelt. Mire észbe kaptak, hatalmas erejű vízesés alá kerültek, mely a fák csúcsairól ömlött rájuk. Először nem is sejtették, mi lehet az, csak a vízáradatnak a zápor zaját és a dörrenéseket is túlharsogó zúgásából következtették, hogy vízesés.

 A műanyagból készült terepjáró acélszilárdságú volt, de Belopolszkij nem akarta felesleges kockázatnak kitenni, s ezért bekapcsolta a motort. Közelebb ment a tóhoz, hogy távolabb legyenek az erdőtől.

 A fényszórók fényében megfigyelték, hogy a partot mindenütt víz borítja, és már a gép hernyótalpait is eltakarja.

— Csoda, hogy a zápor nem mossa le a tóba a gerendarakásokat — jegyezte meg Balangyin.

— Valószínűleg jól oda vannak erősítve a talajhoz.

 Tíz hosszú percig nem változott a helyzet. A fülsiketítő dörrenések, a vízesés és a zápor zaja, a közeli élénk fényű és a vízfüggönyön át homályosnak látszó villámok, mindaz, amit már oly sokszor láttak, hallottak, nem keltette fel a figyelmüket. Türelmetlenül várták a zápor végét, tudták, hogy a vihar oly váratlanul száguld majd tova, mint amilyen hirtelen érkezett, így volt ez eddig, ilyen fináléhoz szoktak hozzá, s nem kételkedtek abban, hogy most is így lesz.

 A Vénusz azonban nyilván úgy határozott, hogy újabb meglepetéssel szolgál nekik, mert sok minden van még a tarsolyában, amivel a földi emberek nem találkoztak.

 Belopolszkij és Balangyin csodálkozva vették tudomásul, hogy a zápor csendesedni kezd. Rendszerint hirtelen szokott elállni.

 Most azonban egészen mást tapasztaltak. A vihar nem száguldott tova, de egyre jobban csendesedett. Ritkábban és halkabban csattantak a dörrenések, ritkábban és halványabban cikáztak a villámok. A sötétséget szürkületi homály váltotta fel. Hogy, hogy nem, hirtelen az egész part megtisztult a víztől, megjelent a nedves fű. Ismét néhány perc telt el. Megdöbbenve vették tudomásul, hogy a Földön megszokott záporesőnek a szemtanúi, amelyet oly jól ismerlek. Mintha valami varázserő egy pillanatra a Vénuszról a Földre repítette volna őket.

 Annyira kivilágosodott, hogy megpillantották a tó parti sávját. A víztükrön itt-ott kis szökőárak ugrottak a magasba.

 A valahonnan fentről zuhogó vízesés nem tűnt el. Csupán meglassúdott, és halkult a zuhogása. Az erdőt a géptől áttetsző, vékony vízfüggöny választotta el, azon halványan átvilágítottak a fák és a bokrok. De bármilyen vékony is volt ez a függöny, az erdei út bejárata láthatatlan maradt.

— Megpróbáljuk felkutatni — mondta Belopolszkij. — Ez az eső néhány óráig is eltarthat.

 Határozottan nyúlt az indítókarhoz. Keze a motor indítógombjához ért…

 Csodálkozó tekintete a halványan látszó tósávra szegeződött, és egész teste megmerevedett.

 Balangyin egy pillanatra megfeledkezett kínzó lábfájásáról, egész testével előredőlt.

 Valami sötét alak mozgott a vízben, egészen a partnál. Aztán ez a „valami” kiemelkedett a vízből, és kilépett a tóból.

 Az esőfüggönyön keresztül egy hatalmas, alaktalan test bizonytalan körvonalait látták. Magassága valószínűleg meghaladta a három métert. A kísérteties félhomály miatt nem tudták kivenni, mi lehet az.

 A professzor előrenyúlt, hogy kikapcsolja a fényszórókat, de Belopolszkij megállította.

— Hagyja! — súgta oda neki. — Ne ijessze el! Ezek ők!

Az űrhajósok lélegzete elakadt az izgalomtól, amikor észrevették, hogy az első nyomában a második Vénusz-lakó is kilép a tóból. Aztán egymás után még három lépett partra.

Az öt homályos, szétfolyó alak lassan közeledett a géphez.

— Ezek látnak minket — jegyezte meg halkan Balangyin.

— Persze hogy látnak — felelte furcsa, nyugodt hangon Belopolszkij.

 Három lépés választotta el a Vénusz-lakókat a Föld embereitől. Most már jól látták a legközelebb álló lény vastag, kurta lábait, hatalmas ellipszoid testét. A többi négy körüljárta a gépet. Nyilván az volt a céljuk, hogy minden oldalról körülzárják.

Vajon mit gondolnak a terepjáróról? Minek tartják?

 A hatalmas testek lassú mozgásában volt valami fenyegető. Menekülni kell, azonnal.

Pár másodperc alatt történt minden.

 Belopolszkij felocsúdott dermedtségéből, és megragadta a gép indítókarját.

De már késő volt.

Egy erős lökéstől egymásra zuhantak. A Vénusz-lakók nekirontottak a terepjárónak.

 Egy pillanat alatt elszakították a „földtől”, és a levegőbe emelték. Az a fantasztikus testi erő, amelyet az emberek a Vénusz-lakókról gyanítottak, most tragikusan beigazolódott.

 Belopolszkij kétségbeesett erőfeszítéssel elérte az indítógombot, és bekapcsolta a motort.

 A terepjáró hernyótalpai megremegtek, de nem mozdultak a helyükről.

 Vajon mi tartotta vissza őket? Csak nem képes a Vénusz-lakók keze ellenszegülni a motor erejének?…

 Az öt érthetetlen lény a másfél tonnás géppel a kezében a tó felé iramodott.

— Ég önnel, Zinovij Szerapionovics! — suttogta Belopolszkij.

— Ég önnel! — felelte Balangyin. — Végünk van!

 

 

EGY PERC KÉSÉS

 

Andrejev, Knyázev és Vtorov csak akkor szereztek tudomást arról, hogy vihar közeleg, amikor ezt az űrhajóról jelentették nekik. Igaz, hallották az égzengést, de egyetlen esőcsepp sem hullott az irtásra, amelyen a terepjáró haladt.

 Ez a viharfront váratlanul érkezett — közölte velük Toporkov. A „barométer” nem jelezte előre közeledését… Sőt mi több, a rádióösszeköttetés sem szakadt meg. Az űrhajót és az erdőt elborította a zápor, de a terepjáróval ugyanúgy lehetett beszélni, mintha derült idő lett volna.

 Hasonló jelenséget még nem tapasztaltak a Vénuszon. A bolygó mintegy szándékosan mutatta be a vendégeknek két újfajta viharát. A rendkívül erős elektromos töltésűt felváltotta egy másik, amely teljesen ellentéte volt az elsőnek. De mind a kettő különbözött a megszokott viharoktól.

A Belopolszkij és Balangyin által megfigyelt fényhatások most hiányoztak. A három űrhajóst valami egészen más ejtette ámulatba. Azt a jelentést kapták, hogy fejük felett vihar tombol, amely később esővé változott, de az erdő továbbra is teljesen száraz maradt. Ezen nagyon csodálkoztak az űrhajón maradt társaik is.

— Olyan sűrű talán a lombsátor, hogy felfogja ezt az erős záport? — szólalt meg Korzewski. — Egyszerűen hihetetlen.

— Ez tény — felelte Vtorov. — Az út teljesen száraz, egyetlen esőcsepp sem hull rá.

— Újabb rejtély — sóhajtott fel a biológus.

 Hirtelen, egészen váratlanul, vízfüggöny zárta, el az utat. Megjelenése oly meglepő volt, hogy Knyázevnek alig volt ideje fékezni. Egy-két másodperc, és teljes sebességgel belerohannak a váratlan és valószínűtlen akadályba, azt sem tudva, mi vár rájuk azon túl.

 A terepjáró erős fényszórói megvilágították a rejtélyes vízfüggönyt, mely áttetsző volt, de nem láttak mögötte semmit. Amikor jól megnézték, megértették, hogy a víz felülről, mint egy sima, csatorna nélküli tetőről zuhog lefelé.

— Nagyon vékonynak látszik — jegyezte meg Vtorov.

— Nem számít! — mondta Andrejev. — Akkor sem szabad megkockáztatni az áthaladást. Én mindjárt kimegyek, és felderítem a dolgot.

— Szó sincs róla! — jelentette ki határozottan Knyázev. — Én megyek.

— Vagy én — csatlakozott hozzá Vtorov.

Andrejev dühbe gurult.

— Én vagyok az expedíció vezetője.

— Annál inkább — mondta előbbi határozottságával a fiatal gépész. — Maga nem megy, mint ahogy Vtorov sem. Társaink segítségére sietünk, akiknek talán orvosra van szükségük. Maga az egyetlen orvos közöttünk. Vtorov pedig az egyetlen filmoperatőr. Akadhat olyasmi, amit feltétlenül filmre kell venni. Magának nincs joga kockára tenni az életét, hacsak nem életbevágóan fontos. Én megyek, csakis én.

Miközben beszélt, magára öltötte gumiöltönyét. Amikor pedig elhallgatott, feje már el is tűnt az áttetsző sisak alatt. Ezzel jelezte, hogy nem hajlandó tovább vitatkozni.

— Knyázevnek igaza van! — szólalt meg a hangszóróban Melnyikov.

 A rádióösszeköttetés egész idő alatt nem szakadt meg, és az űrhajón végighallgatták az egész vitát.

— Legyen úgy! — adta meg magát Andrejev.

 Ő is és Vtorov is felhúzta a gázálarcot, mert a nyitott ajtón át okvetlenül beáramlik a szüretlen Vénusz-levegő.

 Knyázev kilépett a gépből. A legcsekélyebb tétovázás nélkül indult a vízfüggönyhöz, bátran átvágott rajta, és alakja eltűnt társai szeme elől. Andrejev és Vtorov lélegzet-visszafojtva követték tekintetükkel. Egy pillanatra látták még a fényszórókkal megvilágított vastag vízfüggönyön át alakjának halvány körvonalait. Aztán az is eltűnt…

 De alig telt el egy perc, amikor Knyázev valósággal visszarepült hozzájuk. Egyetlen ugrással a helyén termett, bekapcsolta a motort, és teljes gázt adott.

 A terepjáró előrelendült, s még mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, áttört a vízfüggönyön, és máris ott volt a tó partján.

 Knyázev hirtelen élesen jobbra fordult. A bal hernyótalp a „föld” fölé emelkedett, a gép majdnem fölborult. A fényszórók élénk fénye olyan jelenetet világított meg, hogy Andrejevben és Vtorovban az iszonyattól megdermedt a vér.

Csak egy súlyos beteg lázas agyában születhetett volna hasonló kép…

 

 A villanyfény remegett, és az esőben sok színben játszott, szikrázó fonalakká változtatva az esőszálakat. Egy csillogó vízháló mögött, egészen közel, egy csoport állt mozdulatlanul. Mintha a mai ember ámuló szeme előtt a történelem előtti korszak szörnyei keltek volna életre.

 A fényszórók vakító fényében, mint a rajzfilm egy képkockáján, öt fantasztikus, óriási „teknős” állt hátsó lábain. Hátukon vörös páncél. Aránytalanul kicsi, háromszögű fejükön sárga fényben égett három nagy, kerek szem. Szőrtelen, ráncos testük sápadt rózsaszínben csillogott, mintha fém borította volna. Húsos, bőrráncokkal borított, formátlan, vastag lábuknak, úgy látszott, nincs lábfeje. Mellső végtagjaik minden valószínűség szerint kezekül szolgáltak. Ezek a „kezek” ugyanolyan vastagok és formátlanok voltak, mint a lábak. Végükön négy kinövés volt, mindegyik olyan vastag, mint az ember karja. Ezek között az ujjhoz hasonlítható kinövések között vékony, áttetsző hártya látszott. Emiatt a „kéz” olyan volt, mint egy óriási kacsaláb.

 Vtorov nyomban rájuk ismert. Ugyanazok a teknősök voltak, amelyeket a tengeralattjáróból figyeltek meg. Ezeket kereste hasztalan Balangyin és Korzewski.

 Ám nem e szörnyetegek látványától rémült meg a három bátor férfi. Már rég várták, hogy szemtől szembe találkozzanak a Vénusz-lakókkal, és arra úgyis számítottak, hogy testformájuk más lesz, mint a földi emberé. Még ezeknél borzalmasabb torzlényektől sem rémültek volna meg.

 A vér akkor hűlt meg ereikben, amikor rádöbbentek, hogy az az óriási tárgy, amit ezek az ősteknősök a kezükben cipelnek, nem más, mint a terepjáró, amelynek ablakain keresztül Belopolszkij és Balangyin feje látszott.

 A „teknősök” már beléptek a vízbe. Szándékukhoz semmi kétség nem fért. A felkapott terepjárót a tó mélyébe viszik.

 A három űrhajós tudta, hogy egy itt lejátszódó dráma utolsó felvonásához érkeztek. A részleteket nem ismerték.

 A megszokott sötétséget oly hirtelen felváltó élénk fény megállásra késztette az öt Vénusz-lakót. Egy pillanatra megdermedtek, meghökkentek, de lehet, hogy halálosan megrémültek, megvakulva a fényszórók könyörtelen sugaraitól. A fény fájdalmasan érinthette hatalmas, fényre érzékeny szemüket.

 A terepjáró egyenesen feléjük száguldott. Úgy látszott, hogy Knyázev az egész csoportot az ellopott géppel együtt agyon akarja tiporni.

 Az egész eseménysorozat nem tartott tovább két másodpercnél.

 A következő pillanatban, amikor a terepjáró már csak háromlépésnyire volt tőlük, a Vénusz-lakók, a zsákmányt ki nem eresztve a kezükből, megfoghatatlan gyorsasággal vetették magukat a vízbe, és eltűntek sötét mélyében.

Knyázev magánkívül volt, azt sem tudta, mit tesz. Kétségbeesésében megrántotta a bal hernyótalp fékkarját. A gép teljes sebességgel repült a tó felé. Szerencsére Vtorov nem vesztette el a fejét ebben a tragikus percben. Villámgyorsan kikapcsolta mind a két motort, kitépte Knyázev kezéből a kormányrudat, és kétméternyire a parttól lefékezte a terepjárót. A fiatal sportolót testi ereje tette képessé elhatározása végrehajtására.

 A víz félig elborította a terepjárót. A part nagyon meredek volt. A közben már magához tért Knyázev hátramenetre kapcsolt, és a gép nagy nehezen, lassan visszatolatott a partra.

 A fénysugarak messze előre megvilágították a tó sima vízfelületét. Az eső elállt. Sem a vízben, sem a parton nem látszott semmiféle mozgás. A súlyos csend mázsás sziklaként nehezedett a három emberre. Mint egy lidércnyomásos álom villant fel és tűnt el szemük elől két társuk pusztulásának szörnyű képe.

 Vtorov lassú mozdulattal előrenyúlt, és kioltotta a fényszórókat.

 Mindennek vége! Az expedíció vezetője és kísérője elpusztult!

 A vezetőfülke sötétjében Knyázev vállát rázta a zokogás. Andrejev és Vtorov még mindig kitágult szemmel nézte azt a helyet, ahol elnyelte a víz a terepjárót magukkal cipelő ocsmány „teknősöket”.

 Hát szóval itt kellett elpusztulnia Belopolszkijnak, a híres űrhajósnak, Kámov után a második földi „űrkapitánynak”! Itt kellett meghalnia Balangyin akadémikusnak, a nagy tudósnak!

 A táblán hirtelen felgyulladt a piros hívólámpa. Vtorov gépies mozdulattal kapcsolta be a vevőkészüléket.

— Mi újság? — hangzott fel Melnyikov nyugodt hangja. — Hol tartózkodnak most? Miért hallgattak oly sokáig?

Hát elmondják?

Ez elkerülhetetlen. De ki legyen az, aki jelenti az űrhajónak a borzalmas hírt? Mind a hárman hallgattak.

— Válaszoljanak! — Melnyikov hangja már izgatottan csengett. — Terepjáró! Terepjáró! Válaszoljanak!

Vtorov nagy erőfeszítéssel préselte ki magából a szavakat:

— Hallom! A tó partján vagyunk. Épp az imént…

Egy másodpercnyi szünet.

— Mi történt? Feleljen már!

— Épp az imént szemünk láttára a „teknősök” a tóba vitték magukkal a gépet Belopolszkijjal és Balangyinnal együtt!

Válaszként egy hang sem hallatszott.

 Ott, a folyónál, az űrhajón, és itt, a tónál, a terepjárón hallgattak. Mintha együtt erezne látogatói bánatával, a Vénuszon síri csend uralkodott. Még a távoli égzengések sem hallatszottak, nem zúgtak a szélben a fák csúcsai. A tó vize is néma volt, és a fű sem susogott.

Vagy talán csak az embereknek tűnik így?…

— Maradjanak ott! Vihar esetén bújjanak el az erdei tisztáson. Fél óra múlva ott lesz a kétéltű terepjáró.

 Ki mondta ezt? Természetesen Melnyikov. De a három férfi nem ismert rá a hangjára.

 A kétéltű! Hát persze! Az űrhajón vannak kétéltű terepjárók. De miben tudnak segíteni?

 Azt hitték, megállt az idő. Észre sem vették, hogy közben húsz perc telt el.

— A terepjáró az előbb elindult — jelentette Toporkov. — Melnyikov elvtárs parancsolja, hogy Knyázev és Vtorov derítse fel a dolgot. A legnagyobb óvatossággal végezzék munkájukat. Aztán váratlanul ismét felhangzott Toporkov hangja:

— Stanislaw Kazimirovics, álljon meg! — mondta. — Szása! Bújj el az erdőben. Vihar közeledik. Ismét!…

 Dörgött. A fák csúcsairól hatalmas erejű vízesés zuhogott. A parton vadul áramlott a víz. De fényhatások most sem voltak. Belopolszkijon és Balangyinon kívül most sem tudott senki a rejtélyes tüneményről.

 Végre tovaszáguldottak a viharfrontok, és helyreállt az összeköttetés.

— A felderítők feladata — hallatszott nyomban Melnyikov hangja — felkutatni a terepjárót a tóféneken, megállapítani, milyen mélyen fekszik, és van-e lehetőség arra, hogy ki vontassuk a tóból. Cselekedjenek gyorsan, de nagyon óvatosan. A gép fülkéje légmentesen zárt, és ha a „teknősök” nem zúzták össze, Belopolszkij és Balangyin még életben van. Az űrhajó bármely pillanatban átszállhat a tóhoz. Gyorsan, elvtársak!

 Hogy történhetett, hogy ez egyiküknek sem jutott eszébe! A zárt gépbe nem hatolhat be víz. Ők már halottaknak vélték társaikat, valójában pedig minden alapjuk megvan annak feltételezésére, hogy még élnek.

 Egyedül Melnyikov nem vesztette el józan gondolkodóképességét.

A remény visszaadta erejüket. A terepjárók kijöttek az erdőből, és egészen a víz széléhez közelítettek. Knyázev és Vtorov felváltotta Romanovot és Korzewskit a kétéltűben. A tengeralattjáró naszádhoz hasonlóan a kétéltű terepjáró is teljesen áttetsző műanyagból készült. Sőt, még a hernyótalpak láncai is műanyagból voltak. A kétszemélyes, könnyű, fürge gép tudott a földön járni, tudott úszni, és a vitorlázórepülő szárnyaihoz hasonló, kiereszthető uszonyai segítségével a víz alá is tudott merülni. Igaz, az alámerülés mélysége nem volt nagy — alig hét-nyolc méter, de az űrhajósoknak minden okuk megvolt azt hinni, hogy a „teknősök” sem képesek ennél mélyebben tartózkodni a vízben.

 A földi teknősök tudnak úszni. De vajon rendelkeznek-e ezzel a képességgel a Vénusz „teknősei”? Ez nagyon fontos kérdés volt, mert ha nem, a kétéltűt nem fenyegeti veszély. Ha igen, a kétéltűt ugyanúgy elragadhatják, mint Belopolszkij terepjáróját. S akkor kettő helyett négy áldozat lesz. De ki tudott válaszolni erre a kérdésre?

 Az űrhajóról robbanógolyókkal töltött gyorstüzelő fegyvereket hoztak magukkal. Korzewski és Romanov kézbe kapta a fegyvert, és kilépett a gépből. Felkészültek rá, hogy szükség esetén visszaverjék a kétéltű elleni támadást. Ha nem tör ki megint a vihar, addig őrködnek a vízparton, míg Knyázev és Vtorov vissza nem tér.

 Igyekeztek nem gondolni arra, hogy mi történik, ha a vihar mégis kitör.

Andrejev a gépben maradt. Az ő kötelessége volt: tartani a kapcsolatot Knyázevvel és az űrhajóval. Azonkívül neki kellett a fényszórók fényénél fogadni a felbukkanó „teknősöket”.

— Én azt hiszem, hogy a legjobb fegyver ellenük a fény — mondta Korzewski. — Nem szabad elfelejteni, hogy a Vénusz-lakók szemei a sötétséghez szoktak hozzá.

 Knyázev tétovázás nélkül bekapcsolta a motort. Halk csobbanás, és a terepjáró a vízben volt. A parton maradók látták, amint kisiklottak a „víz alatti” uszonyok, meggörbültek, éles fogukkal a talajba martak, és magukkal vonták a gépet a víz alá. Csavarjától tajtékzó habot vert a tó sima víztükre. Egy pillanatra megvillant a szürkületi félhomályban a kétéltű halvány, átlátszó fedele, aztán eltűnt a szemük elől. Majd valahol lent a mélyben fény lobbant: Knyázev bekapcsolta a fényszórókat. A fényfolt lassan távolodott a parttól.

 A három férfi nem vette le tekintetét a tóról: figyelte a sötét mélységben mozgó fényfoltot. Az lassan távolodott, s egyre halványabban látszott. Aztán teljesen eltűnt. A gép nyilván a mélybe ért.

 Az űrhajó rádiófülkéjében Melnyikov és Toporkov feszült figyelemmel követte az elektrobarométer mutatóját. Borzalommal gondoltak arra, mi lesz, ha kitör egy hatalmas erejű vihar. S magukban a Vénusz egéhez fohászkodtak, hogy könyörüljön meg rajtuk.

 A percmutató, mintha óramutatóvá változott volna, elviselhetetlenül lassan kúszott a számlapon.

A kétéltű már ötnegyed órája tartózkodik a víz alatt.

 S az, ami várható volt a Vénuszon, bekövetkezett. A vékony mutató megremegett, és lassan eltávolodott a nulláról.

— Kétéltű! Kétéltű!

— Hallom! —felelte Vtorov.

— Vihar! Azonnal partra! Minél gyorsabban!

— Indulunk!

 Vajon sikerül-e kiérniük? A barométer mutatója gyorsan mozgott fölfelé.

 Korzewski és Romanov, miután megkapták a hírt a viharfront közeledéséről, elhagyták a partot, s közelebb mentek a terepjáróhoz. Úgy határoztak, hogy az utolsó másodpercig nem bújnak be a gépbe, hanem posztjukon maradnak.

 Az űrhajóról állandóan azt kérdezgették, nem tűnt-e fel a kétéltű. Vtorov jelentette, hogy olyan gyorsan emelkednek kifelé, amilyen gyorsasággal csak képesek. A „teknősök” nem követték őket.

— A tófenéken nagyon sokan vannak — mondta.

 A rádióösszeköttetés rövidesen megszakadt. Ez azt jelentette, hogy a vihar már nagyon közel van.

A kétéltűnek sehol semmi nyoma.

 Valahol az erdő fölött végigcikázott az első villám. Dübörögve dörgött az ég.

— Gyorsan be a gépbe! — mondta Andrejev.

— Még egy pillanat! — felelte Romanov, aki egy pillanatra sem vette le tekintetét a tóról.

 De most messze, csaknem a túlsó partnál, feltűnt és egyre gyorsabban növekedett a fényfolt. A fényszóró egyenes sugara kibukkant a vízből.

 Már látták a fehér habfodrot, amely igen gyorsan közeledett feléjük.

Gyorsabban! Már csak néhány másodperc!…

 A lezúduló vízáradat Romanovot a földre döntötte. Korzewskinek még volt annyi ereje, hogy beugorjon a terepjáró ajtaján.

Sűrű sötétség borult a partra.

 

 

A VÍZALATTI VÁROS

 

— Ég önnel, Zinovij Szerapionovics! — mondta Belopolszkij.

— Ég önnel! — felelte Balangyin.

 Meg voltak győződve arról, hogy ütött haláluk órája. Hogyan tudtak volna védekezni a terepjárót a tóba cipelő óriási állatok ellen?

 Belopolszkij egy utolsó kísérletet tett. Bekapcsolta a motort. Abban reménykedett, hogy a tólakók kieresztik karmukból az ellopott gépet, de a hernyótalpak nem mozdultak helyükről. A „teknősök” testi ereje nagyobbnak bizonyult a motor erejénél.

 Az embereknek lőfegyverük volt. Robbanógolyókkal volt töltve, és még az ilyen óriások ellen is meg lehetett volna a hatása, de nem maradt idejük használni őket. Még mielőtt sikerülne kinyitniuk az ablakot, és meghúzni a ravaszt, a „teknősök” elmerülnek a vízben, amely beözönlik a gépbe, és csak meggyorsítja pusztulásukat.

Az élen haladó „teknősök” beértek a vízbe.

S ekkor váratlanul valahol oldalt fény lobbant.

Belopolszkij és Balangyin egy pillanatra egészen jól láthatták közvetlen közelről a fényszórók élénk fényével megvilágított elrablóikat.

 A „teknősök” ijesztően visszataszítóak voltak. Három nagy szemük a fényben teljesen feketének látszott. Erősen előreugró, vicsorgó szájukból kétoldalt éles agyarak meredeztek előre. Úgy látszott, más nincs is ezen az „arcon”. Vérszomjas vadállat vad pofája. Ráncos, tar koponyájuk mindjárt a szemek fölött hátracsapódott. „Homloknak” nyoma sem volt.

 A fényszóró egyre erősödő fénye gyorsan közeledett. A „teknősök” szinte megkövültén, mozdulatlanul álltak.

 Űrhajósaink jól tudták, mit jelent ez a fénysugár. Társaik érkeztek a segítségükre.

A remény szikrája villant át agyukon.

 Látták, amikor a „teknősök” elfordultak a fénytől. Balangyin gépiesen megjegyezte magának, hogy nincs szemhéjuk, és nem tudják behunyni a szemüket.

 A fülke falán keresztül gyorsan erősödő zúgás hallatszott. A hatalmas erejű gép a közvetlen közelükben volt…

 Még egy pillanat, és teljes lendületével belerohan a mozdulatlan csoportba…

 A „teknősök” felocsúdtak, és a zsákmányt ki nem eresztve a kezükből, utánozhatatlan gyorsasággal a vízbe vetették magukat.

A tó vize összecsapódott a terepjáró fölött.

A remény szikrája megvillant, és ki is aludt…

A Vénusz-lakók gyorsan haladtak az egyre nagyobb mélység felé. Az est bágyadt világosságát szuroksötétség váltotta fel. A „teknősök” szemei sárga fénnyel égtek.

 Belopolszkij kikapcsolta a motort. Mindegy, már úgysem vehetik semmi hasznát.

 A légmentesen zárt fülke nem eresztette be a vizet. Ha a „teknősök” nem törik össze a gépet, és nem bántják ablaküvegeit, közvetlen veszély nem fenyegeti őket.

 Érezték, hogy a fenék egyre meredekebben lejt. Egyre messzebbre cipelték őket a sötét mélységbe.

Belopolszkij meggyújtotta a fényszórót.

 A fénysugár messze előre megvilágította a vizet. Sikerült észrevenniük, amint néhány „teknős”, amely nyilván feléjük közeledett, oldalt ugrott.

 Hirtelen megvillant valami közvetlenül az ablak előtt. Szörnyű ütés érte a gépet.

— Vége! — mondta tompán Balangyin.

 Úgy látszott, hogy valóban eljött az utolsó perc. A „teknősök” rombolni kezdik a terepjárót. Óriási erejük hamar végez vele.

 Ám a víz, amelyet vártak, nem özönlött be a fülkébe. Az ütés nem ismétlődött meg.

 A beállt sötétség mindent megmagyarázott. A „teknősök” csak a fényszórót törték össze. Mivel? Valószínűleg gerendával. A fény zavarta őket, s ők a gépet épségben hagyva megsemmisítették a fény forrását.

— Határozott cselekedet! — mondta Belopolszkij. — Ha nem is a legudvariasabb.

 Nem akarta meggyújtani a másik fényszórót, sem a fülke belsejét megvilágító égőt. Lehet, hogy ez meggyorsította volna halálukat.

Vaksötétségben várták, mi következik ezután.

 A „teknősök” továbbra is a tó fenekén vitték a terepjárót. A gép enyhén himbálózott a „kezükben”.

— Miért nem úsznak? — kérdezte Balangyin.

— Nyilván akadályozza őket gépünk súlya.

— Egyáltalán nem láttunk úszó „teknősöket”.

— Ezek nem földi teknősbékák. Talán nem is tudnak úszni.

— Lehetséges.

Teltek-múltak a percek, de a „teknősök” semmiféle támadó szándékot nem mutattak.

Hová viszik őket? S miért oly sokáig?

Ez furcsa volt.

 Belopolszkij számítása szerint legalább fél kilométernyire távolodtak el a parttól.

 Az eddigi gyorsasággal haladtak előre. A szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, halvány fényt vettek észre. A tó feneke meg volt világítva, de hogyan és honnan, sokáig nem tudták. Halványan, mint a Földön a csillagok világánál, kezdték megkülönböztetni a környezet körvonalait. Látták, hogy gépüket már nem öt, hanem nyolc „teknős” cipeli. Szemeik sárga lámpásként világítottak. De nem a szemük világította meg a vizet!

 Balangyin vette észre elsőnek az út két oldalán a világító sávokat és felismerte őket.

— Nézze csak! — mondta. — A gerendák! Világítanak, és megvilágítják a tófenéket.

 Nem tévedett. Most már Belopolszkij is látta, hogy a fény valóban a jól ismert fatörzsekből árad.

— Hát szóval erre a célra is kellenek nekik a fák! — mondta Balangyin.

— Úgy bizony! — felelte Belopolszkij. — Nem építőanyag, ahogy mi képzeltük, hanem természetes lámpások.

— Milyen kár, hogy ezt a titkot magunkkal visszük a sírba!

 Belopolszkij nem felelt. Balangyin látta, hogy társa gyorsan előveszi jegyzetfüzetét, és a gyenge, kék fénnyel világító műszertáblához hajol. Gyorsan írt valamit. A professzor tudta, hogy Belopolszkij levelet akar küldeni fent maradt társaiknak. De hogyan képzeli eljuttatni hozzájuk?

— A levelet bedugaszolom patikánk egyik üvegébe — mondta Belopolszkij. — Ha látjuk, hogy közeledik a vég, kinyitjuk az ajtót, és kidobjuk az üveget. Az felúszik a tó felszínére, és ott majd megtalálják.

 A professzor bólintott. Valóban, ez volt az egyetlen, rendelkezésre álló lehetőség.

 A „teknősök” fáradhatatlanul folytatták útjukat. Belopolszkijnak úgy tűnt, hogy egyenes vonalban haladnak a tó túlsó partja felé. Elrablóik szándéka továbbra is homályos maradt. Mit akarhatnak ott? Miért nem végeztek velük és a géppel valahol a tó közepe táján?

 A „falámpások” rózsaszínű fényében látták, hogy a tólakók száma egyre szaporodik. Már legalább száz „teknős” kísérte őket.

— Nézzen csak előre! — szólalt meg Balangyin. — Mi lehet az?

 Előttük, a távoli sötétségben, fényes folt látszott. Ahogy közeledett feléjük, úgy élénkült a fénye.

A „teknősök” egyenesen feléje haladtak.

 Rövidesen a két űrhajós olyasmit látott, ami egy világító boltívre hasonlított.

 Cipelőik még tettek néhány lépést, és a boltív máris ott volt közvetlen előttük.

 Ugyanolyan gerendák voltak, amilyenek rakásokban hevertek a tó partján és halomban a tó fenekén. Szabályos félkörbe rakva, egy alagút bejáratát keretezték. Az alagút minden valószínűség szerint a tó magas, déli partja felé vezetett. Fala ugyancsak gerendákkal volt kirakva, és világító folyosónak látszott, amely a rózsaszínű félhomályba tűnő messzeségben veszett el. Az alagutat víz borította.

 A „teknősök” áthaladtak a boltív alatt, és behatoltak a folyosóba. Az alagút talaja észrevehetően emelkedett.

 A gerendafalból áramló fény vörösre festette a vizet. Olyannyira világos volt, hogy Belopolszkij és Balangyin minden nehézség nélkül kivehettek a legapróbb részleteket is. A rózsaszín testű, vörös páncélzatú „teknősök” tömege ebben a világításban fantasztikus kísértetek csoportjának látszott. Szemük sárga fénye kihunyt.

 Az alagút nagyon hosszú volt. Kijárata még mindig nem látszott.

— Nem valószínű, hogy ez az alagút mesterséges — jegyezte meg Belopolszkij. — Valószínűleg a víz vájta ki.

— Ki tudja! — felelte Balangyin. — Minden lehetséges. Hamarosan megtudjuk.

 Előttük, a rózsaszínű félhomályban, végre feltűnt valami fehér világosságféle. Még néhány perc, és óriási térség tárult a szemük elé. Az első pillanatban kihaltnak látszott.

A „teknősök” kiléptek a vízből.

Az óriási barlang valahol a távolban, a parti szakadék szemmel nem látható mélységében veszett el. (Nyilvánvalónak látszott, hogy a tó mögöttük maradt, és hogy a déli parthoz szállították őket.) Körülbelül tizenöt méternyire a fejük fölött sziklás boltozat ívelődött. Gyenge fény világította be a barlangot.

 A barlang alja teljesen száraz volt. Szabályos sorokban furcsa kockaépítményeket láttak. Az egész olyan utcára hasonlított, amelyet körülbelül egyforma nagyságú, ablaktalan házakkal építettek be.

— Lám, itt a városuk! — szólalt meg Belopolszkij furcsa elégedettséggel a hangjában.

— Igen, alighanem ez az — felelte Balangyin.

 A „teknősök” elindultak az egyik „utca” közepén. A távolban elég sűrűn halvány körvonalú alakok villantak meg. Nagyságukról ítélve nem „teknősök” voltak.

Az alagút kijárata messze mögöttük maradt.

 Végre megálltak. Aztán az egyik „ház” falához mentek, és lefelé kezdtek ereszkedni.

 Miután leértek, öt métert haladtak egyenes vonalban, aztán felfelé indultak, és már az épület belsejében voltak. Néhány lépés után óvatosan letették a gépet a gerendapadlóra.

 Mintegy két és fél kilométert cipelték a több mint másfél Ionná súlyú terepjárót. Ez megint csak hihetetlen erejüket bizonyította.

 A „teknősök” egymás után eltávoztak ugyanazon az úton, amelyen bejöttek.

— Tehát börtönben vagyunk — jegyezte meg Belopolszkij. — Én meg nem tudtam kidobni az üveget a levéllel. Most már aligha fog sikerülni.

Figyelmesen körülnéztek.

 A helyiség üres volt. Semmiféle belső válaszfal nem volt benne. Ablak és mennyezet nélküli „szoba” volt, valószínűleg az egyetlen az egész „házban”.

 Az „utcáról” nézve úgy látszott, hogy a kockaépületek minden oldalról zártak. A valóságban ezek nem kockák voltak, hanem csupán öt méter magas négy fal.

 Űrhajósaink arra gondoltak, hogy az effajta „ház” építése teljesen logikus. A „város” nem a szabad égbolt alatt épült, nem fenyegette sem eső, sem szél. A mennyezetet jól helyettesítette a barlang kőboltozata. Az ajtó, ha annak nevezhetjük ezt a bejáratot, az egyik sarokban volt. A jól ismert gerendákból ácsolt falak és a padló itt is rózsaszínű fényt árasztott.

 Húsz perc telt el néma várakozásban. A két ember várta, mikor jelenik meg valamelyik Vénusz-lakó, de az idő teltmúlt, és nem jött senki.

 A várakozás nyomasztó percei következtek. Belopolszkij takarékoskodni akart az akkumulátorok energiájával, s ezért eloltotta a fülkében a villanyt. A falak világítása teljesen elegendő volt.

 Mély csend honolt a „házban”. Hogy valóban börtön volt-e? Ki tudja?

 De hát csak nem azért hozták őket ilyen messzire, hogy itt hagyják ebben a „gerendaszobában”? Valakinek jönnie kell hozzájuk. De ki és miért? Mit csinálnak velük?

Belopolszkij kinyitotta az ajtót, s kilépett a gépből.

 Kis terepjárójukhoz nem volt kijárati torony. Azóta, hogy elhagyták az űrhajót, egyikük sem vette le a gázálarcot. A gép belsejében a Vénusz levegője volt, ugyanaz, mint a kinti.

A gömbölyű gerendákon nehéz volt állni.

 Belopolszkij odament a legközelebb levő falhoz, és megpróbált egy kis rést találni rajta, amelyen kinézhetne, de a gerendák nagyon szorosan illeszkedtek egymáshoz, rést nem talált. Óvatosan körüljárta börtöncellájukat, készen arra, hogy bármely pillanatban visszaugorjon a gépbe, ha a Vénusz-lakók megjelennek. Az ajtóhoz érve látta, hogy nem lépcső vezet fel ide, hanem meredek gerendapalló. Nem tudta elképzelni, hogy a „teknősök” hogyan tudtak a nehéz súllyal feljönni ezen a csúszós meredeken.

 A bejárati nyílás négyszög alakú és három méter átmérőjű volt.

 Miután Belopolszkij befejezte körútját, visszatért a géphez, amely a kis helyiségben óriásinak látszott. Újból elfoglalta helyét.

Körülbelül egy óra telt el. Senki nem jött, s ez már furcsa és fenyegető volt. Csak nem hagyják őket itt meghalni? A csend baljóslatúvá vált.

— Ha nem visznek minket ismét vissza a vízbe — szólalt meg Belopolszkij, csak azért, hogy megszakítsa ezt a nyomasztó csendet —, a Vénusz-levegőt gázálarcon keresztül lélegezhetjük be. Ezzel megtakaríthatunk egy kis oxigént. Jó öt-hat napig még eltart a készletünk. Sajnos, a baleseti tartalékon kívül nincs nálunk semmiféle élelem. Az pedig nem sok. Mégis azt javaslom, hogy együnk.

— Hát ami azt illeti, ehetünk — egyezett bele Balangyin.

Alig vették elő az élelmet, igen furcsa hangokat hallottak.

Olyan volt, mintha hatalmas lábak dobogtak volna.

Belopolszkij gyorsan becsukta a gép ajtaját.

 Észrevették, hogy a bejáratban megjelent az egyik „teknős” rút feje. Aztán benyomult az egész hatalmas test is. Az állat belépett. „Kezében” valami hosszú és keskeny tárgyat hozott, A „szoba” rózsaszínű félhomályában nem tudták kivenni, mi lehet az. A „teknős” letette terhét, és eltűnt.

 Belopolszkij és Balangyin nem akart hinni a szemének: a tárgy egy űrruhába öltözött ember volt.

 S ez az ember nem volt más, mint az expedíció geológusa:

Vaszilij Romanov.

 

 

ÉJSZAKA

 

A gondosan elvégzett számítások eredménye kétségbeejtő volt. Az expedíció a katasztrófa szélén állt.

 — A megmaradt hét motorunk — jelentette Zajcev Melnyikovnak —, nem képes másodpercenként nyolc méternél nagyobb felgyorsulást adni az űrhajónak. Harmincöt percnyi működés után ez másodpercenkénti tizenhat kilométer nyolcszáz méteres sebességet jelent, ami sokkal kisebb, mint a Föld sebessége pályáján. Működtethetjük hosszabb ideig is a motorokat, de ez veszélyes, mert túlhevülnek a fúvókák…

— Tovább! — mondta Melnyikov komor arccal.

— A Föld és a Vénusz most közelállásban van egymással — felelte Pajcsadze. — Ez megmenthet minket. Augusztus hetedikén, pontosan tizenhét óra tizenegy perckor kell felszállnunk a Vénuszról. Ebben az esetben a rendelkezésünkre álló sebességgel haladva, a Vénuszról való startolás után nyolc hónapra találkozunk a Földdel. Ha nem tudunk augusztus hetedikén felszállni, akkor legalább két esztendőt kell itt töltenünk a Vénuszon, míg meg nem ismétlődik a két bolygó számunkra kedvező helyzete.

— Ez teljesen lehetetlen — mondta Melnyikov. — Ellenőrizze még egyszer a számításokat, és ha minden helyesnek bizonyul, augusztus hetedikén felszállunk. Mit tehetünk! Rosszabbul is végződhetett volna. Munkánkat majd a következő expedíció fejezi be. Nekünk pedig mindent meg kell tennünk, amit megtehetünk a hátralevő tizenöt „földi” nap alatt.

 Július 24-én végéhez ért az alkonyat a Vénuszon. Amint azt feltételezték, a Nap lenyugvása után csaknem ötven óráig tartott az esti szürkület.

 Már „reggel” (az űrhajósok egész idő alatt földi mértékkel számítottak mindent) a sötétség gyorsan kezdett sűrűsödni. Délután felé az éjszaka teljesen átvette uralmát a bolygón.

 Ez az éjszaka azonban korántsem volt olyan sötét, mint várták. Ha Pajcsadze nem jelenti be, hogy beköszöntött az éjszaka, valószínűleg továbbra is alkonyainak tartották volna. A vastag felhőréteg alatt nem volt teljesen sötét. Az obszervatórium ablakából látták a folyót, a partján levő erdőt; sőt a távoli zuhogok vonalát is ki tudták venni. Volt annyi világosság, mint amikor a Földön a Hold első negyedében van.

 Űrhajósaink éjszakai munkára készülődtek. Ennek programja kiterjedt és sokoldalú volt. Egész sor pontos fotometrikus világosságmérést kellett végezniük az éjszaka különböző szakaszaiban, össze kellett állítaniuk a talajfelmelegedés változásainak grafikonját, valamint a levegőét is különböző magasságokban, és megint csak más-más időpontokban az éj kezdetén, közepén és végén. Foglalkozniuk kellett a kozmikus sugarak Vénuszra hullásának intenzitásával, megállapítani a Vénusz belső szerkezetét rádiómódszerekkel, s el kellett végezniük végtelen sok más, nem kevésbé fontos dolgot. Egy részüket ezen az éjjelen, a többit meg a következőn kell elintézniük. Az űrhajónak két Vénusz-napot kellett töltenie a bolygón.

 E munkák közül egyet sem lehetett az űrhajón elvégezni. Ki kellett hordaniuk a műszereket és készülékeket a partra, s hosszú időt kellett tölteniük mellettük. Jóllehet számos mérés automatikusan is végbemehetett volna, a tudósok mégis ott őrködtek készülékeik mellett, nem merték őrizet nélkül hagyni őket. A Vénusz-lakók már bebizonyították, hogy ellenséges magatartást tanúsítanak a másik bolygó képviselőivel szemben, éjjel pedig bármely pillanatban feltűnhetett valamelyikük a közelben. Az óriási testi erejű lényeknek semmibe sem kerül összetörni és megsemmisíteni az emberek törékeny készülékeit.

 Minden óvintézkedést megtettek. Az űrhajó körüli százméteres körzetet bevilágították a fényszórók. Senki és semmi nem közelíthette meg a munkahelyet, akit vagy amit idejében ne vennének észre. Az expedíció minden tagját, ha ki kellett mennie az űrhajóból a partra, mindig két, jól felfegyverzett társa kísérte, akik készek voltak visszaverni a támadást.

 Meg kell mondani, hogy egyik tudós sem hitt abban, hogy a „teknősök” valóban megtámadhatják az űrhajót. Az őrséget csak biztonság kedvéért, inkább lelkiismeretük megnyugtatására szervezték meg.

 Amikor a Belopolszkij-féle terepjárót keresték a tó mélyén, kiderült, hogy a fényszórók fénye teljesen elegendő védelmet nyújt. A sötétséghez szokott víz alatti lakók látószervei, úgy látszik, az erős fényt egyáltalán nem tudták elviselni.

 Ha az űrhajósok a hajón tartózkodtak, a fényszórók kialudtak, és áttetsző sötétség ereszkedett az űrhajóra. Olyankor az éjjeli távcsövek és a rádiólokátorok sugarai a távoli zuhogok vonalára szegeződtek. A zuhogok mellett halványan látszottak a gerendarakások, de semmiféle mozgás nem volt körülöttük. A gerendarakásokon nem látszott semmilyen változás. Valószínű, hogy a tólakók, nem tudni miért, nem nyúltak hozzájuk.

 Űrhajósaink többször is hirtelen felgyújtották a fényszórót, és sugarát a közeli erdő tisztására irányították, de ott nem fedeztek fel semmit.

 Négy embert vesztett az expedíció. Ez bizony nagyon sok volt.

 A véletlen következtében, amelyet nem lehetett előre kiszámítani és megelőzni, az Arszéna aszteroídon elpusztult Leonyid Orlov. Vaszilij Romanov saját vigyázatlanságának lett áldozata. Nem tudni, hogy Belopolszkij és Balangyin hogyan került a Vénusz-lakók kezébe, akik aztán a tó fenekére vitték őket. Már nincs remény a megmentésükre.

 A terepjáró nyomtalanul eltűnt. Knyázev és Vtorov nyolcszor merült alá a tóba a kétéltűvel, de nem találták a gépet. Vajon hova vihették? A nyolcadik meddő próbálkozás után Melnyikov parancsot adott az űrhajóra való visszatérésre.

 Az első keresést félbeszakító vihar szerencsére rövid ideig tartott. De amikor elvonult, Korzewski és Andrejev elszörnyedve vette tudomásul, hogy társuk, akinek már nem volt ideje beugrani a gépbe, eltűnt. Nyilvánvaló, hogy Vaszilij Romanovot elkábította és a tóba sodorta a borzalmas erejű felhőszakadás.

— Azonnal megkeresni! — adta ki a parancsot Melnyikov.

A kétéltű terepjárót nem érte semmi baj. Amint kitört a vihar, Knyázev a víz alá merült vele, ahol már nem jelentettek veszélyt sem a zápor, sem a villámok. Az aggály, hogy a „teknősök” megtámadják a gépet, nem igazolódott be. A Vénusz-lakók, akiknek számát a két felderítő a tó fenekén több százra becsülte, rettegtek a fényszóróktól. Alighogy felgyulladt a fény, a fenékre zuhantak, páncélzatuk alá bújtak, ugyanúgy, ahogy azt az óceánban tették. A kétéltű minden kockázat nélkül tartózkodhatott a víz alatt. Knyázev, amikor tudomást szerzett Romanov eltűnéséről, nyomban a parthoz közelített, és gondosan végigkutatta a tófenéket. A fiatal geológus azonban éppolyan nyomtalanul eltűnt, mint Belopolszkij terepjárója.

 Kétségbeesett erőfeszítéssel, mindenről megfeledkezve, egymást váltva a kormányrúdnál, keresték elveszett társaikat tizenkét órán keresztül. A tóféneket teljes hosszában keresztül-kasul átkutatták.

 Hiába!… A terepjáró és Romanov holtteste nem volt sehol. Kiderült, hogy a tó nem is mély. Óriási mennyiségű gerendát láttak a fenekén halomba rakva. Láttak sokfajta vízinövényt, hínárt, és más növényt, de a „teknősökön” kívül semmilyen más élőlényt, még „halat” sem vettek észre.

— A tóban nincs hol elrejteni a gépet — mondta Knyázev. — Feltétlenül rá kellett volna bukkannunk.

— Vajon hol lehet?

— Nem tudom, de a tóban nincs.

 Három társuk majdnem egyidejű pusztulása nyomasztólag hatott az expedíció minden tagjára.

 

 Huszonötödikére virradó éjszaka Knyázev volt szolgálatban.

 „Reggel” három órakor váratlanul riasztócsengővel felébresztette a többieket. Alig telt el öt perc, amikor a vezérlőfülkében gyülekezett mind a nyolc ember.

— Mi történt? — kérdezte Melnyikov, aki elsőnek lépett a fülkébe.

Knyázev némán a képernyőre mutatott.

 A Vénusz égboltja lángba borult. A baljós vörös fény olyan erős volt, hogy mindent jól lehetett látni az űrhajó körül. A rendszerint sötét színű felhők most a rubinpiros minden árnyalatában csillogtak. Úgy tűnt, hogy valahol a látóhatár mögött óriási tűz lobbant lángra.

 Az űrhajósok szíve a torkukban dobogott. Tekintetüket nem tudták levenni az érthetetlen látványról.

 Mi ez? Tűz? Vulkánkitörés?… Úgy látták, hogy a vérszín erősödik, hogy valami ismeretlen dolog közeledik az űrhajóhoz, amely titokzatos veszélyt rejt magában.

Melnyikov összenézett Zajcevvel. Mindkettőjük agyában ugyanaz a gondolat villant meg: nincs-e itt az ideje annak, hogy az űrhajó a levegőbe emelkedjék, amíg még nem késő, és el tudnak menekülni az ismeretlen veszély elől.

 Hirtelen valahonnan az erdő mögül zöld és ibolyaszínű vonalak röppentek fel a zenit felé, és szikrázva fröccsentek széjjel az égbolton. Sziporkázó hálóként borították be az egész látóhatárt, és a smaragdzöld, valamint a gránitpiros minden árnyalatában csillogtak és összefonódtak.

— Sarki fény! — eszmélt rá elsőnek Pajcsadze.

— Hirtelen gyulladt ki — jegyezte meg Knyázev.

 Az ég rubinpiros színe narancsszínűvé változott. Majd átmenve a színskála minden színén, váratlanul akvamarinkék színben gyulladt ki. A smaragd és gránátpiros színű vonalak átadták helyüket a kék kristályfonalak csillogó áradatának.

 A színek fantasztikus kaleidoszkópja több mint másfél órán keresztül állandóan változott. Lenyűgözte az embereket az összes szín- és árnyalattársítások kifogyhatatlan sokféleségével. Ebben a színgazdagságban űrhajósaink a Nagy Természet, a legjelesebb művész palettájára ismertek.

 A Nap, amely egyre lejjebb bukott, a látóhatár mögé, ezzel a csodálatos látvánnyal búcsúzott.

 „Reggel” öt órakor a Vénusz sarki fénye halványodni kezdett. Az ég színe egyre fakult, mind több ólmos felhő gyülekezett rajta.

— Csodálatos! — mondta Korzewski.

— Másról van itt szó! — szólalt meg Pajcsadze. — Nem maga a látvány a csodálatos. Annak színpompásnak kellett lennie, hiszen a Vénusz közel van a Naphoz. Más itt a csodálatos. Sarki fény a felső légköri rétegekben, a tíz kilométeres felhőrétegeken túl! Miért láttuk olyan élénkszínűnek? Érthetetlen.

— Mit láttunk volna, ha a felhők fölé emelkedünk? — kérdezte Vtorov,

 — Valószínűleg megvakultunk volna — felelte Pajcsadze.

 Az űrhajósok, akiket felzaklatott az előbbi látvány, immel-ámmal széledtek szét kabinjaikba.

 Senki sem tudott azonnal elaludni. És amikor alig egy óra múlva Knyázev másodszor is leadta a riasztójelzéseket, mindnyájan rohantak a fülkébe. Abba reménykedtek, hogy még egyszer szemtanúi lehetnek a csodálatos látványnak, amelyben imént nem győztek gyönyörködni.

 Ez alkalommal azonban egészen más valami várt rájuk. A számukra emlékezetessé vált éjszaka még egy meglepetést tartogatott.

 Knyázev sápadt arccal, izgatottan a következő érthetetlen mondattal fogadta őket:

— Éppen az imént hozták!

— Kik? — kérdezte Melnyikov.

— A „teknősök”.

Mindnyájan a képernyőhöz rohantak. De az éjszaka zavaros félhomályában nem láttak semmit.

— Fényt! — parancsolta Melnyikov.

 A reflektor vakító fénysugara végigfeküdt a földön. S ekkor közvetlenül az űrhajó mellett megpillantottak egy fűben fekvő, apró, sötét tárgyat.

— Észrevettem — magyarázta a fiatal gépészmérnök —, hogy a zuhogók felől rosszul kivehető tömeg, valami sötét test közeledik. Eleinte azt hittem, hogy óriási állat. Lassan közeledett. Nem gyújtottam meg a fényszórót, jól meg akartam nézni, a fény pedig elriasztotta volna. Hisz úgysem tudott volna kárt tenni az űrhajóban, akármilyen hatalmas is. Amikor egészen közel jött, a „teknősökre” ismertem benne. Ugyanazokra, amelyeket a tónál láttunk. Valamit cipeltek. Volt velük egy másik állat is, sokkal kisebb, de azt már nem tudtam alaposan szemügyre venni. Nem tudtam, mit tegyek, leadtam hát a jelzést. De amíg maguk megjelentek, a „teknősök” egészen az űrhajóhoz jöttek, s letették terhüket a földre. Aztán nagyon gyorsan eltűntek a folyó irányában.

— Akkor kellett volna meggyújtani a fényszórót — mondta dühösen Korzewski.

— Nem tudtam rászánni magam. Nem akartam elriasztani őket.

— Helyes! — hagyta jóvá Melnyikov.

Tehát a tólakók nem féltek az űrhajó közelébe jönni. Valamit hoztak az embereknek. Mit és miért?

— Vtorov elvtárs — adta ki a parancsot Melnyikov —, szálljon partra, és hozza fel azt a tárgyat a hajóra. Magával megy Andrejev doktor.

 Az a fél óra, amely a parancs végrehajtásához kellett, nagyon hosszúnak tűnt. De végre behozták a titokzatos ajándékot az obszervatóriumba.

Mindnyájan kíváncsian állták körül.

Rombusz alakú fatálhoz hasonlított. Félkör alakú szélei befelé hajoltak. Gondosan ki volt dolgozva, sima felülete ragyogott. Aljához három vékony láb volt erősítve. A „tálat” akkurátusan kibélelték narancsszínű moszattá] és vörös levelekkel. Ennek tetején nyolc lapos, vörös színű lepény feküdt és… egy aranyóra.

 Melnyikov nem akart hinni a szemének. Felkapta az órát.

— Ez Belopolszkij órája — mondta.

 

 

A BOLYGÓ GAZDÁI

 

Nincs abban semmi csodálatos, hogy a Vénusz-lakók ugyanazt tették, amit a helyükben a föld] emberek tettek volna. Csakhogy az emberi törvények változnak, és különfélék lehetnek, míg a természet törvényei mindenütt egyformák. A Vénusz-lakók azzal, hogy „kenyerüket” elhozták az űrhajóhoz, azt bizonyították, hogy békét akarnak. Gesztusukat másképpen nem is lehetett értelmezni.

 Ezt mondta Korzewski biológus is, amikor a gondos elemzés után kiderült, hogy a „teknősök” által hozott nyolc lepény halból készült táplálék.

 A váratlan ajándék jelentőségében senki sem kételkedett. A béke jele volt. Mit gondoltak a Vénusz-lakók az űrhajóról? Minek tartották?

— Akik nem látták a Napot, nem látták a csillagokat, nem tudhatnak más világok létezéséről — mondta Pajcsadze. — A Vénusz eddig ismeretlen lakóinak tartanak minket.

 Ez nagyon is lehetséges volt. A vad szigetlakók az először látott európai hajókat gyümölccsel és ajándékokkal fogadták.

 De vajon miért helyezték a Vénusz-lakók „kenyerük” mellé Belopolszkij óráját? Mit jelent ez a baljós emlékeztetés az általuk elpusztított emberre? Az óra nem járt, holott mindnyájan jól tudták, hogy Belopolszkij soha nem felejtette el felhúzni. Mi ez? Figyelmeztetés vagy megbánás jele?

 A gondolatot, amely szinte egyszerre futott át mindnyájukon, Pajcsadze foglalta szavakba:

— Levették Belopolszkij kezéről az órát — mondta —, és elhozták nekünk, hogy közöljék velünk: a holttestek náluk vannak. Nem tudom, miért nem hozták el őket. Azt akarják, hogy mi hozzuk el? A lepények azt mutatják, hogy békét akarnak, és soha többé nem támadják meg a gépet. Szerintem vissza kell adnunk a látogatást. Természetesen a tó partján. Ha előjönnek, és meghívnak magukhoz minket, a kétéltűn behatolhatunk a tóba.

 Néhány percig csend honolt a társalgóban, ahol ezek a szavak elhangzottak. Senki sem akarta elsőnek kimondani véleményét e felelősségteljes kérdésről, míg Melnyikov nem nyilatkozik. De ő sokáig hallgatott. Úgy látszik, mélyen elgondolkodott.

— Csatlakozom Pajcsadze véleményéhez — szólalt meg végre Toporkov. — A szovjet tudósok nem ismerik a félelmet.

— Nem a félelemről van szó — mondta Melnyikov, és újra elgondolkodott. — Miért van nyolc lepény? — kérdezte váratlanul. — Tekinthetjük ezt egyszerű véletlennek?

 A társalgóban levők összenéztek. Valóban! Senki sem figyelt fel arra, hogy a „kenyerek” száma pontosan megegyezik az űrhajón maradtak számával! Mindegyiknek egy lepény jut!

— Honnan tudhatták meg? — kérdezte tétován Korzewski.

— Éppen ez az, hogy honnan? — Melnyikov felcsillanó szemmel nézett társaira. — Ezt ők, csakis…

 Nem fejezte be, de a többiek nyomban értették, hogy mire gondol.

 Belopolszkij sohasem szokott megválni aranyórájától. Ezt mindnyájan tudták. Az aranyóra rejtélyes megjelentse egészen mást jelenthetett, mint amire gondoltak. Talán Belopolszkij maga adta oda a Vénusz-lakóknak. Ez azt is jelenthette: „Segítsetek!”

Lehet, hogy mégis élnek?

— A tóhoz! — kiáltott szenvedélyes hangon Pajcsadze.

— Igen! — felelte Melnyikov. — Azonnal a tóhoz kell indulnunk. Lehet, hogy tévedtünk, de lehet, hogy eltaláltuk az igazat. Bűn volna késlekedni.

 A parancsnok döntésének mindnyájan örültek. Egyedül Korzewski maradt komor, és úgy csóválta a fejét, mint aki nem hisz a sikerben.

— Kinek beszélhetett rólunk Belopolszkij? — kérdezte.

— A „teknősöknek”? És hogyan tudott beszélni velük?

— Szása egy másfajta élőlényt is látott velük — felelte Melnyikov. — Bizonyára az lehetett az igazi Vénusz-lakó. Bárhogy is legyen, az aranyórát nem hagyhatjuk figyelmen kívül, akármit jelentsen is.

— Ezt nem vitatom — adta meg magát a biológus.

Miután az űrhajósok határoztak, késedelem nélkül hozzáfogtak tervük végrehajtásához. A hangárból kihozták a legnagyobb terepjárót. Hatalmas, kétmotoros, teljesen fémből készült gép volt. A két és félezer lóerős motorokat két önálló vezérlőberendezés működtette. Előre, hátra egyforma sebességgel tudott haladni, óránként százhúsz kilométerrel. A minden oldalán elhelyezett keskeny ablakokban üveg helyett három centiméter vastag, átlátszó műanyaglemez volt. Széles hernyótalpaival mocsaras talajon is tudott haladni. Elöl és hátul a gép peremén szertefutó éles fogak meredeztek, és védték a hernyótalpakat. A terepjáró más gépek által járhatatlan bozótosokon is keresztül tudott hatolni. Hossza — nyolc méter — megakadályozta abban, hogy meredek lejtőkön felboruljon. Súlya harminckét tonna — megvédte attól, hogy a Belopolszkij gépével azonos sorsra jusson. Ekkora súlyt aligha tudnak felemelni a „teknősök”.

 Ez a terepjáró abban különbözött az eddigi űrutazásokon használt összes többi géptől, hogy fel volt fegyverezve. Az orr-rész fölötti kis toronyban nehézgéppuskát helyeztek el.

 Kámov vette rá Belopolszkijt, hogy biztonság kedvéért vigye magával ezt a felfegyverzett gépet.

— Ki tudja, lehet, hogy alaposan tévedünk a Vénusz lakóit illetően — mondotta volt. — Vigye csak magával a mi megnyugtatásunkra.

— Ez harminckét tonna súlytöbbletet jelent.

— Úgyis szükségük van egy nagy terepjáróra.

 Amikor azon tanakodtak, hogy ki induljon a terepjáróval, heves vita támadt. Mindenki menni akart. Végül Melnyikovnak parancsnoki hatalmát kellett latba vetnie.

— A terepjárót Knyázev vezeti — mondta. — Vele megy Korzewski mint orvos és Vtorov mint filmoperatőr. A terepjáró parancsnokául Knyázevet nevezem ki.

 A terepjáró földi naptár szerint július 25-én reggel fél nyolckor, a Vénusz naptár szerint vaksötét éjjel hagyta el az űrhajót. Eldübörgött a fényszóróval bevilágított parti sáv mellett, s lassan a zuhogok felé tartott. Akik az űrhajón maradtak, az obszervatóriumban gyülekeztek, és tekintetükkel addig követték a gépet, míg csak halvány körvonalát el nem nyelte a sötét éjszaka. De még továbbra is ott maradtak az ablaknál, és feszülten figyelték a sötét messzeséget.

 Tíz perc múlva nagyon messze fény villant fel: három társuk az irtás bejáratát kereste. Aztán a fény is eltűnt a szemük elől. A terepjáró bizonyára bejutott az erdőbe.

 Az öt ember átment a rádiófülkébe. Toporkov bekapcsolta a képernyőt.

 Abban a pillanatban megjelent az ernyőn az erdei út. Működésbe lépett a terepjáróban elhelyezett televíziós felvevőgép.

 Csaknem egy kilométert haladt a terepjáró az erdei úton anélkül, hogy valakivel is találkozott volna. A „fényfolyosó” legvégén, a fényszóró sugárkévéjében kétszer is felvillant holmi élőlény, de olyan hirtelen és gyorsan, hogy a terepjáró utasai nem tudták eldönteni, valóban láttak-e valamit, vagy csak a szemük káprázott.

— Mégis volna a Vénuszon állatvilág? — szólalt meg töprengve Korzewski. — És az élőlények éjszakánként jelennek meg?

 Ekkor váratlanul felbukkantak a kanyarban a Vénuszlakók.

Knyázev megállította a gépet.

 A „teknősök” szintén megálltak. Harminclépésnyire voltak a terepjárótól.

 Embereink ilyen közelről jól láthatták az apró részleteket is, azokat, amelyeket eddig nem vettek észre, a jelenetet a képernyőn figyelték.

 Az öt űrhajós csak a „teknősöket” látta. Korzewski, Vtorov és Knyázev mást is látott.

 Amikor meggyőződtek róla, hogy szemük nem káprázik, amit látnak — valóság, tudták, hogy végre feltárult előttük a Vénusz nagy titka.

 Melnyikovnak igaza volt. Nem a „teknősök” a bolygó urai, nem ők azok az észlények, akiknek jelenlétét az űrhajósok már leszállásuk napja óta érezték a Vénuszon…

 Az undorító vörös páncélhátú, furcsa kis háromszögletes fejű, óriási rózsaszín testek tömör falként zárták el az irtást. Nagyon sokan voltak, és a kanyarból egyre újabbak érkeztek. Az elülsők mozdulatlanul álltak, és nem tanúsítottak ellenséges magatartást. Lehet, hogy elvakították őket a fényszórók.

 A három űrhajós figyelme azonban nem rájuk összpontosult, hanem azokra, akik az „osztag” előtt álltak.

 A rózsaszínű tömeg hátteréből alig észrevehetően bontakozott ki három fura lény alakja.

Semmi kétség. Ezek a Vénusz-emberek.

 Az óriási „teknősök” mellett törpéknek tűntek, magasságuk alig érte el az egy méter huszonöt centimétert. Sápadt rózsaszínű, csaknem fehér bőrű testük rövid, vastag farokban végződött. Két végtagpárjukon úszóhártya nélküli ujjak voltak. Rövid nyakon ült a fejük. Ajkuk előreugrott. Három óriási szemük nem oldalt, hanem elöl, egy sorban helyezkedett el. A szemek közel voltak egymáshoz, és messziről fekete kötésnek tűntek. Sima, csillogó koponyájukon nem volt haj.

 Egyenesen álltak, farkukra és alsó végtagjaikra támaszkodva. Utóbbiak „lábaknak” is nevezhetők. Csakhogy nem volt lábfejük, csupán hosszú és vastag ujjaik.

 Ami felső végtagjaikat illeti, azok rendeltetéséhez nem fért kétség. „Kezek” voltak: sima, gömbölyű kezek. Széles kézfejükön négy hajlékony ujj.

 A Vénusz-lakók különböző tárgyakat tartottak kezükben.

 Az egyik egy hosszú fapálcát, amely fémhegy nélküli dárdához hasonlított. A másik egy kehely formájú kőedényt. A harmadik egy vonalzót. Pontosan olyat, mint amilyet a korallsziget öblének vizéből halásztak ki: azt a vékony, hosszú favonalzót, amely egész idő alatt nem hagyta nyugton az űrhajósokat. Most pedig a tulajdonos kezében látták.

 Űrhajósaink néhány másodpercig némán vizsgálták a bolygó urait. Korzewski gépiesen megjegyezte magának, hogy a három fekete szem fölött határozottan domború homlok van. A „teknősök” feje lapos volt, szemeik a sötétben sárgán fénylettek, mint ahogy a földi állatoké zölden csillog,

 Knyázevék látták, hogy a Vénusz-lakók a terepjáró váratlan megjelenésétől szinte megdermedtek, és úgy álltak néhány másodpercig mozdulatlanul. Aztán felkapták kezüket, és eltakarták vele a szemüket: bántotta a fény. De egyikük sem lépett hátra.

 A „teknősök” mintegy parancsszóra hátraarcot csináltak a gépnek.

 Knyázev ekkor olyasmit tett, amit más a helyében valószínűleg nem tett volna. Eloltotta a fényszórókat.

— Veszély nem fenyeget bennünket — mondta nyugodt hangon.

 E szavakkal kikapcsolta a fényszórókat, és bekapcsolta a belső világítást. Ezzel mintegy meginvitálta a Vénuszlakókat, lépjenek közelebb, és nézzék meg a Föld embereit.

— Annyian vannak, hogy felkaphatják, és magukkal cipelhetik a terepjárót — jegyezte meg Vtorov.

— Ezt nem teszik meg — felelte határozottan Knyázev.

„Hisz elhozták nekünk kenyerüket” — gondolta.

Odakint sötétség volt. A belső világítás még áthatolhatatlanabbá tette az éjszakát. A három űrhajós némán várakozott.

 Nem tudták, hogy mit csinálnak most a Vénusz-lakók. Lehet, hogy félnek megközelíteni ezt az érthetetlen gépet, vagy azon tanácskoznak, mit tegyenek. Ám az is lehetséges, hogy még a belső világítás halvány fénye is zavarja őket.

 Korzewski arra gondolt, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, és kikapcsolta a belső világítást is. A terepjáró belsejét most már csak a műszertábla gyenge kék fénye világította be.

 És ekkor mozgó sárga fénypontokat vettek észre. A „teknősök” szemei világítottak a sötétben. A fénypontok közeledtek. A hatalmas állatok lassan, óvatosan jöttek a gép felé.

 Űrhajósainknak feltűnt, hogy a földtől egy méternyi távolságban egyetlen szemet sem láttak. Ez azt jelentette, hogy a Vénusz-lakók vagy nem akartak közelebb jönni, vagy pedig szemük nem fénylett a sötétben.

 E pillanatban a műszertáblán kigyulladt a vörös hívólámpa. Korzewski a rádió fölé hajolt.

— Várjanak! — suttogta. — Felénk közelednek.

 A homályos árnyak a közvetlen közelükben tűntek fel. Knyázevék nem látták őket. Úgy tűnt nekik, hogy csupán a terepjárót körülvevő sötétség mozog. A levegőben lebegő hatalmas szemek sárga fényű lánca feléjük nyomult, mintegy félkörbe zárva a terepjárót. Mintha csak egy sötét fal árnyékolta volna be az erdő sötétségét.

 A „teknősök” egyméternyire voltak a géptől. Minden pillanatban bekövetkezhet a támadás. Knyázev erősebben szorította kezében a kormányrudat…

 Vajon ott álltak-e a „teknősök” mellett a Vénusz-lakók? A fülkében kékes homály uralkodott. Az űrhajósok alig látták egymást. A műszerek kísérteties fénye nem látszott kintről, de Knyázevék olykor észrevették, hogy az ablakok előtt alig látszó, tompa fények villantak meg: visszfények a csillogó rózsaszínű testeken. Feszülten hallgatóztak, és akkor alig hallható nesz ütötte meg fülüket: a „teknősök” tapogatták a gépet.

 Korzewski váratlanul hangosan köhintett. A nesz azon nyomban megszűnt. A sárgán fénylő szemek hátrább vonultak. A sötét fal eltávolodott a géptől.

 A biológus elégedetten mosolygott. A Vénusz-lakóknak kifinomult hallásuk van. S félnek a terepjárótól.

 A sárga fényű szemek két percig nem jöttek közelebb. Valószínű azonban, hogy a gép belsejében uralkodó síri csend megnyugtatta a tólakókat. A fal ismét közeledni kezdett. De a nesz többé nem ismétlődött meg. A Vénuszlakók nem mertek vagy nem akartak még egyszer a terepjáróhoz nyúlni.

 Knyázev, Korzewski és Vtorov tudta, hogy a bolygó urai most figyelmesen vizsgálgatják őket. A Vénusz-lakók sötétséghez szokott szemei jól láthatták a gép belsejének minden apró részletét. A műszerek fénye nem bántotta a szemüket, mert gyengébb volt, mint a Vénusz megszokott éjszakai világítása.

 Valami tárgy egészen az elülső ablakhoz közelített. Knyázevnek úgy tűnt, hogy az nem más, mint a „nevezetes” vonalzó.

 Valaki halkan és óvatosan bekopogott az ablakon. Fél perc múlva a kopogás megismétlődött.

A sárga fényű szemlánc néhány méterre visszavonult.

— Arra kérnek bennünket, hogy szálljunk ki — mondta Knyázev,

 Korzewski és Vtorov némán összenéztek. Kiszállni a gépből… Ezeknek a furcsa lényeknek a hatalmába kerülni… Igaz, hogy semmiféle támadó szándékot nem mutatnak, de mégis… Ki tudja, miben törik a fejüket! Lehet, hogy megpróbálták felemelni a gépet, de nem bírták, és most ki akarják csalni belőle az embereket.

— Meg kell kérdezni Melnyikov elvtársat — javasolta Korzewski.

— Minek? — Látszott, hogy Knyázev türelmetlenül vállat von. — Ki kell szállnunk, ha meg akarunk ismerkedni a Vénusz-lakókkal. Én kimegyek!

— Akkor már inkább én — ellenkezett Vtorov. — Rád nagyobb szükség van az űrhajón.

— Ki tudja, melyikünkre van nagyobb szükség? De mire való ez a vita? Semmi veszély nem fenyeget.

— Akkor hát engedd meg, hogy én szálljak ki.

— Eresszetek inkább engem — mondta Korzewski.

Knyázev még csak feléje sem nézett. Mintha nem is hallotta volna a biológus szavait.

 — Hát jó! — mondta. — Ha annyira akarod, Gennagyij, akkor menj te. De szerintem meg kell gyújtani a fényszórót.

— Megvakítja őket.

— Fénysugarát a magasba irányítjuk. Máskülönben egyetlen lépést sem tudsz tenni ebben a sötétségben. Az ágakról és levelekről visszaverődő fényben tájékozódni tudsz majd, őket meg nem zavarja.

— Azért mégiscsak jó volna Melnyikovval megtanácskozni a dolgot — javasolta ismételten Korzewski.

— Rendben van — felelte Knyázev. — De Melnyikov is egyetért majd velem.

 Melnyikov valóban egyetlen szóval sem tiltakozott. Meghallgatta Korzewski részletes, de nem hosszú elbeszélését, aztán csak annyit kérdezett, hogy ki száll majd ki a gépből.

— Vtorov elvtárs — felelte Korzewski.

Melnyikov néhány másodpercig hallgatott.

— Mindenre legyenek készen — mondta aztán. — Egyikük a fényszórót, a másik a géppuskát kezelje.

 Míg ez a beszélgetés folyt, a Vénusz-lakók még hátrább vonultak a terepjárótól. Nyilván várták az embereket.

 Vtorov felhúzta a gázálarcsisakot. Knyázev elfordította a fényszóróirányító rudat, és bekapcsolta az áramot. Fehér fényoszlop szökött a magasba. Magasan a fejük fölött láthatóvá vált az erdő lombboltozata.

 A sötétség oszladozott, helyét felváltotta az áttetsző félhomály.

Húszlépésnyire maguk előtt megpillantották a „teknősök” tömegét és a három fantasztikus alakú Vénusz-lakót. Fejüket mindhárman lehajtották, mintegy a vendégeket üdvözölve. Bár valószínű, hogy a Vénusz-lakók nem köszöntek, hanem a szemüket védték a fényszóró fényétől. Ketten még kezükkel is eltakarták.

 És e furcsa teremtmények közül egyetlenegy sem mozdult a helyéről.

— Üljön a géppuskához — mondta Knyázev Korzewskinek.

 Ő ezt az elővigyázatosságot feleslegesnek tartotta, de hát így parancsolta Melnyikov.

 A biológus felment a toronyba. Ő is, mint az SZSZSZR-KSZ3 valamennyi utasa, jól bánt a rendelkezésükre álló valamennyi fegyverfajtával.

Vtorov habozás nélkül kinyitotta a belső ajtót, és kilépett a kijárati kamrába. Aztán kiszállt a terepjáróból, és nyugodt léptekkel elindult a Vénusz-lakók felé. Egyikük eléje ment.

 A „teknősök” úgy jártak, mint az emberek: lábukkal lépkedtek. A Vénusz-lakó másképpen járt. Nem lépett, hanem ugrott. Farka segítségével rövideket ugrott előre az ember felé. Kezében kőkelyhet cipelt.

 Vtorov csupán öt lépést tett és megállt. A Vénusz-lakónak húsznál többet kellett ugornia, hogy megtegye a köztük levő távolságot.

 A Föld embere és a Vénusz „embere” szemben állt egymással.

Vtorov a kezét nyújtotta.

A Vénusz-lakó nem fogadta el a baráti jobbot, sőt egy lépést hátraugrott. Aztán előrenyújtotta a kelyhet egészen Vtorov kezéhez, majd eleresztette. A kehely a földre zuhant és összetört. A többi pillanatok alatt játszódott le.

 A Vénusz-lakó hátraugrott, és felemelte a kezét. Nyilván jelt adott.

Öt „teknős” rontott Vtorovra.

 Knyázev szempillantás alatt rántotta vissza a fényszóróirányító rudat. A fénysugár nagy kört írt le, és egyenesen a támadók szemébe vágott.

 A „teknősök” mintha megbotlottak volna, oly hirtelen torpantak meg.

 A fiatal gépészmérnök megérezte, hogy Korzewski a következő másodpercben meghúzza a géppuska ravaszát, és ólomzápor zúdul a rózsaszínű testek sűrű tömegére. Elpusztítja, megnyomorítja a tólakókat.

— Ne lőjön! — kiáltotta, és bekapcsolta a másik fényszórót is.

 De egy is elég volt belőle. A támadó „teknősök” a földre zuhantak, és páncélzatuk alá rejtették fejüket. A többiek pedig hátat fordítottak a gépnek. Az imént Vtorovval találkozó Vénusz-lakó pedig „négykézláb” ugrált vissza társaihoz.

 Vtorov lehajolt, és fölszedte a kehelycserepeket. Aztán hátrálni kezdett. Nem félt hátat fordítani a váratlan ellenségnek — a fényszóró áthatolhatatlan falat teremtett közöttük —, csupán nem tudott szembefordulni a terepjáróval a felőle áramló vakító fény miatt.

 Knyázev mihelyt meghallotta, hogy Vtorov mögött becsapódott a kijárati kamra ajtaja, eloltotta az egyik fényszórót, a másik sugarát pedig a magasba irányította. Még csak nem is gondolt arra, hogy hátramenetre kapcsoljon, és elmeneküljön a veszély elől. Tudni akarta, mit tesznek a Vénusz-lakók. Nem félt tőlük, a fény biztos védelmet nyújtott.

— Mi akart ez lenni? — kérdezte zavartan Korzewski.

— Mi történt? — hangzott fel a hangszóróban Melnyikov nyugtalan hangja. — Miért akart lőni Korzewski?

Knyázev elmondott mindent, ami az imént történt.

— Feltehető — fejezte be szavait —, hogy a kőkehelynek valami jelképes jelentősége van. Vtorov pedig nem tudta átvenni. Világosan láttam A kehely összetört. Ezt ők úgy értelmezték, hogy visszautasítjuk az ajándékot. Hiszen nem ismerjük szokásaikat. Lehet, hogy fogalmaik szerint ez ellenséges szándékot vagy hadüzenetet jelent. Ki tudja?!

— Össze kell szedni a kehely cserepeit, és megmutatni nekik, hogy elfogadtuk az ajándékot.

— Vtorov így is tett.

— És a Vénusz-lakók?

— Harminclépésnyire visszavonultak. Mintha tanácskoznának. Legalábbis azt a látszatot keltik.

— Legyenek nagyon óvatosak!

— Természetesen, Melnyikov elvtárs!

— Bosszantó eset! — mondta Korzewski. — Ha Vtorovnak sikerült volna átvennie a kelyhet, az események rendkívül érdekes fordulatot vehettek volna.

— Az események így is elég érdekesek — mondta Knyázev. — Sőt, túlságosan is.

 A Vénusz-lakók továbbra is ugyanazon a helyen álltak. Nem jöttek közelebb a géphez, de nem is távolodtak messzebbre tőle. A „teknősök” egytől egyig hátat fordítottak a terepjárónak. A három Vénusz-lakó szorosan egymás mellett állt, és valóban azt a látszatot keltette, hogy tanácskozik.

 Több mint tíz percig nem változott a helyzet. A terepjáró nem mozdult helyéről, a Vénusz-lakók sem. Vtorov befejezte a „fertőtlenítési” eljárást, és kilépett a kijárati kamrából.

— Valóban nem tudtam átvenni — felelte Korzewski kérdésére. — Váratlanul nyújtotta felém.

— Hol vannak a cserepek?

— A kijárati kamrában hagytam. Majd az űrhajón megvizsgáljuk őket. Most aztán mit tegyünk? — fordult Knyázevhez.

— Majd meglátjuk! A kezdeményezést átengedjük a Vénusz-lakóknak.

A kezdeményezésre nem kellett sokáig várniuk.

 Valahol a vörös páncélos tömeg hátsó soraiban mozgás támadt.

 Az elöl állók félrehúzódtak, utat engedve valaminek, ami az első pillanatban ismeretlen gépnek tűnt. Amikor jobban szemügyre vették, rájöttek, hogy egy gerendákból ácsolt, hatalmas fapajzs nyomul feléjük. A gerendák kötélfélével voltak egymáshoz erősítve. Azok, akik cipelték, nem látszottak.

— Megindították a hadműveleteket — mondta Knyázev.

— Rendkívül érdekes! — kiáltott fel Korzewski, — Nyilván a Vénuszon különböző törzsek élnek, és azok egymás ellen harcolnak. Semmi kétség: a háborút ismerik. — Elég kár — jegyezte meg Vtorov.

 A pajzs egyre közeledett. A Vénusz-lakók szándékához nem fért kétség. A fény ellen a pajzzsal védték magukat, hogy egészen megközelíthessék a terepjárót.

 A Vénusz-lakók, úgy látszik, valóban csak a fényszóróktól féltek. Tudták-e vajon, hogy tulajdonképpen mik a reflektorok, vagy veszélyes élőlénynek tartották? Ez titok maradt. De hadműveletüket ellenük irányították. Űrhajósaink erre túlságosan későn eszméltek rá.

 Knyázev biztos volt abban, hogy a „teknősök” megismétlik korábbi manőverüket: megpróbálják felkapni a gépet, és a tóba vinni. Bizonyosra vette, hogy a terepjáró túlságosan nehéz lesz nekik.